,,Azután várt hét napig: addig az időpontig, amit Sámuel megadott. De Sámuel nem érkezett meg Gilgálba, a nép pedig széledezni kezdett mellőle. Akkor ezt mondta Saul: Hozzátok ide az égőáldozatot és a békeáldozatot! És bemutatta az égőáldozatot. Alig végzett az égőáldozattal, amikor megérkezett Sámuel. Saul eléje ment, hogy áldással köszöntse őt. De Sámuel megkérdezte: Mit tettél? Saul így felelt: Amikor láttam, hogy a nép széledezni kezd mellőlem, te pedig nem érkeztél meg a megbeszélt időre, a filiszteusok pedig már összegyűltek Mikmászban, azt gondoltam, hogy mindjárt rám törnek a filiszteusok Gilgálban, és én még nem esedeztem az Úrhoz. Összeszedtem hát a bátorságom, és bemutattam az égőáldozatot” – (1 Sámuel 13,8-12)
Jelen igerészt a háború, rombolás, harc, vérontás és menekülés hatja át. Saul király és katonái bajban vannak. A filiszteus harcra kész sokasága szinte ott liheg a nyakukba, mondhatnánk: „szorul a hurok a hébereknek”. Amikor az Izraeliek szembesülnek a köréjük gyűlt filiszteus sereg erejével és létszámának nagyságával hátat fordítva észvesztve rohannak, mindenki menti a maga bőrét. Olvashatjuk, hogy ki hol talál menedéket, oda rejtőzik. A barlangokat, üregeket, kősziklák hasadásait és a vermeket a filiszteus sokaság elő rejtőző Izraeliek fogai vacogása töltötte meg. Talán megfogalmazódott bennük: „Végünk van, innen már nincs kiút, mindannyian elpusztulunk.” De cseng a fülemben gondolatod, ki e sorokat olvasod: „Mi közöm nekem ehhez? Mi vonatkozna rám ebből? Hiszen nincs részem sem háborúban, sem vérontásban, még csak bujkálnom sem kell, hiszen nem üldöz senki. Mi közöm nekem ehhez?”
Azonban jön a folytatása az eseményeknek, hogy ebben a kétségbeesett helyzetben jelenik meg az a tipikus emberi gyarló tulajdonság, mely nem tud várni, elhatározza magában, hogy ő bizony cselekszik, kezébe veszi az ügyet. Talán ez már nem olyan távoli tőled. Hiszen a te szívedben is megfogalmazódhatott már a válladra nehezedő kereszt súlya alatt: „Nem bírom tovább, nem tudom tovább tűrni ezt a kínt. Nem nézhetem tétlenül, hogy megnyomorodok életem terhei alatt, tennem kell. Úgy tűnik elfeledkezett rólam az Isten.” Talán Saul király fejében is hasonló gondolatok keringtek, úgy mint ma a tiedben. És jön az emberi gyarló cselekedet, mely során mint a futóhomokba rekedt ember kapálózásában szembesülünk annak valóságával, hogy minden mozdulattal egyre lejjebb süllyedünk. És jön az Úr Isten szava, megmondtam, hogy várj, szavamat adtam Fiam által, hogy veled vagyok minden napon a világ végezetéig, s te még ennek ellenére is kételkedsz, még ennek ellenére sem hiszed el, hogy bölcsen igazgatom életed?
Igen, ez a türelmetlenség Saul esetében megpecsételte királysága mandátumát, hiszen az Úr más királyt választ. De vajon a te türelmetlenséged hová vezet? Mi lesz annak a következménye? Két héttel ezelőtt gyarapodott a parókia udvara Halmiban egy kiskutyával, hosszú utat tettem meg érte, míg haza hoztam, és a napokban elkezdtünk tanulni. A kutyus a legelső jutalom falatok után türelmetlenül várta, hogy mikor kapja a következőt, így mindent megtett azért, hogy mihamarabb élvezhesse a jutalomfalat ízét, azonban amikor a „maradsz” parancsot tanultuk ez a türelmetlenség hátrányára vált, ugyanis hosszú időbe került, hogy megértse, hogy csak akkor kapja meg a jutalmat, ha türelmesen vár. Jó tanulság ez mindannyiunk számára, hiszen mindannyian tudjuk, hogy ránk is vár egy jutalom ott a mennyei dicsőségben, ez az örök élet ajándéka, melyet akárhogyan törtetünk megszerezni, nem tudjuk sürgetni. Egy dolgunk van: várni rá. Könnyű? Nem az! Viszont Istennel minden lehetséges. Bízd oda magad, abba a mennyei kézbe, mely segít tartani a válladra nehezedő keresztet, amely felemel a futóhomok mindent maga alá temető valóságából. Ne türelmetlenkedj! Bízz az Istenben! Ámen.
Gáti Gábor,
Halmi