,,Akkor ezt mondta Sámuel egész Izráelnek: Íme, én engedtem nektek mindenben, amit mondtatok nekem, és királyt választottam nektek. Most már a király jár előttetek, hiszen én megöregedtem és megőszültem, a fiaim is ott vannak már közöttetek. Előttetek jártam ifjúságomtól fogva a mai napig. Itt állok, válaszoljatok az Úr előtt és fölkentje előtt: Kinek vettem el a marháját, kinek vettem el a szamarát, kit nyomtam el, és kit károsítottam meg? Kitől fogadtam el ajándékot, hogy szemet hunyjak valami fölött? Visszaadom nektek! De ők ezt felelték: Nem nyomtál el és nem károsítottál meg bennünket, és nem fogadtál el senkitől semmit. Akkor ezt mondta nekik: Tanú az Úr veletek együtt, és tanú az ő fölkentje a mai napon, hogy nem találtatok ellenem semmi ilyesmit. Azok pedig ezt felelték: Ő a tanú” – (1 Sámuel 12,1-5)
A felolvasott igében előttünk áll a lassan csendben megöregedő Sámuel, aki saját magáról így fogalmaz: „én pedig megöregedtem és megőszültem”, vagyis eljárt felette az idő kereke. Kiderül a továbbiakból az is, hogy ezt tudomásul véve saját maga megállapítja, ugyanakkor új feladatokat állít elé az idősödő kor. A mi életünkben is sokszor változnak a körülmények, és változunk mi is. Sámuel nem ragaszkodik már a több éven keresztül betöltött feladathoz, hanem miután bemutatja a népnek az új vezetőt Sault, ő csendben visszavonul. Ezt kellene megtanulni sok megidősödő testvérünknek is, átadni a stafétát a fiatalabb generációnak. Nem foggal-körömmel ragaszkodni, hanem inkább hálát adni az elért évekért, amiben végezhették a reájuk bízott feladatot. Amikor valaki nyugdíjba készül vonulni vagy már ment, többször az az érzés kering bennük, hogy milyen lesz majd az aki utána jön, és az ő helyét tölti be? Sámuel, erről a kezdő fiatal emberről tisztelettel tudott beszélni. Mert nem felejtette el, hogy egykor ő sem ismerte az Urat. Sőt a kezdetek kezdetén még fel sem ismerte mikor szólította őt. Úgy gondolom, csak azt tud nehezen visszavonulni a háttérbe, aki magát fontosnak tartotta. És aki magát tartja fontosnak nem az Isten ügyét, abban nincs meg az igaz alázatosság. Engedjük, hogy Isten tanítson bennünket, hogy mikor elérkezik az életünkben is a „lant letétele”, tudjunk hálát adni és megköszönni, ugyanakkor imádkozni azért is, hogy aki utánunk jön, az jobb legyen mint amilyen én voltam. Ámen.
Dohi Wilhelm Arnold,
Szamosdob