,,(Azt mondta a vak) Látom az embereket, mint valami járkáló fákat. Azután (Jézus) kezeit ismét ráveté annak szemeire, és feltekintete véle. És megépüle, és látott messze és világosan mindent.” – (Márk 8,24b-25)
Két dolog jutot eszembe miközben olvastam a „sétálós fákat”. Az egyik egy vicc a nőről, aki szexel fűvel, fával, csak engem néz bokornak. A másik meg, mikor valaki agyvérzést, sztrókot kap s megzizzen a gondolkodása, s már csak vegetál mert elveszíti a tudatát, gyakran mondják: olyan mint egy zöldség…
Milyennek látom az embereket? S te milyennek látod? Gyakran észre sem vesszük a másikat, nem látjuk s nem is érdekel… Máskor látjuk s ártalmasnak itéljük, állatnak, jobb esetben növénynek.
A vak akit Jézus „kezelésbe vesz”, első érintésre kilép a sötétből s kezd látni: alakot, ipsét, pasit, palit, lilát, libát, ürgét, esetleg tuskót… Annyival többek a fáknál vagy tereptárgyaknál, hogy járkálnak. Persze sokszor gyökerezik földbe az ember lába, s ha nem csak elmegyünk, elélünk egymás mellett s nem is biccentünk, nemhogy köszönnénk, nemhogy szólnák.
A vak, akkor lesz egészséges, mikor Jézus másodjára is hozzáér.
Jó lenne látni az EMBERT, Isten teremtését, akit SAJÁT képére és hasonlatosságára alkotott az ÚR! De csak akkor lesz ez, ha Jézus meggyógyít teljesen.
Milyen messzire látsz el? Milyen messzire térben és időben? Látod a lényeget? Látod az igazságot? Látod a másik embert? Embernek látod a másikat? S persze, kérdés az is, hogy mennyire látsz tisztán egy-egy élethelyzetben, egy Ember szemében, szándékában látod Isten szeretetét, akaratát? Vagy csak a szálkát?
Most legtöbbször az van amiről Pál beszél, legalább is velem: tükör által homályosan látok. Talán ha jobban szeretnék, vagy legalább kicsit…
Kérd Jézust, kezeljen, gyógyítson meg, adjon látást nekem s neked is. Ámen.
Jobb Domokos,
Ombod