,,Ekkor egymás között tanakodván, mondának: Nincs kenyerünk” – (Márk 8,16)
A tanítványok néhány órája lehettek részesei a nagy csodának: Kezükben megsokasodott a kenyér, nemcsak elegendő lett ötezer embernek, meg is maradt belőle tizenkét kosárnyi, mégis a hajón arról panaszkodnak, hogy nincs mit enni, kenyér híjával vannak. Amennyiben a Jézushoz legközelebb levők ennyire feledékenyek, mit várjunk a farizeusoktól, akik nem ismerik fel az isteni jelet a kenyér megszaporításában “mennyei jelt kívánván tőle”( 11. vers), vagy azoktól, akik ma is tagadják Jézus istenfiúságát? Lehet-e egyáltalán többet kívánni Jézustól, mint amennyit megtett? Életét áldozta értünk, “engedelmes volt halálig, mégpedig a keresztfának haláláig”.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy csak azt vegyük észre, ami nincs, ez minden panasznak a kiváltója. Olyan sok síró ember van. Keseregnek sokan azért, mert nem süt a nap, mások arra panaszkodnak, hogy melegük van. Sírnak sokan, mert idősebb korban itt is fáj, ott is sajog, fiatal korban az bosszant sokakat, hogy a szomszédodnak szebb a háza, vagy úgy látod, hogy a barátod kertjében zöldebb a fű… Nézz körül magadon és vedd észre, milyen gazdag az életed, ha pillanatnyilag hiányzik valami, kérd Istenedtől. Hidd el, megkapod.
És ha hiányzik is a tisztánlátás,
felragyog a nagy világosság:
Áldásodért leszek hálás. Ámen.
Fodor Lajos