„Én sem tartóztatom meg számat; szólok lelkem fájdalmában, és panaszkodom szívem keserűségében.” (Jób 7,11)
Jób panaszáradata lesújtó. Olvasni is nehéz, nemhogy belegondolni, mit élhet át, hát még átélni. Ömlik belőle a fájdalom, bensőjének csüggedt, keserű panaszát önti ki vakmerő bátorsággal Isten elé. Az Úr előtti rejtőzködését rendkívüli szenvedésében, de még Isten elleni lázadását is az Úrnak mondja el.
Hát szabad ezt? Lehet a felségesnek így „nekimenni”? A válasz egyértelműen igen. Így igen. Lehet az Istennek panaszkodni, de az Istenről rosszat mondani nem. Azaz neki a legnagyobb őszinteséggel feltárhatjuk a szívünket. És ha a szívben keserűség van, végre van valaki, aki előtt nem lehet, nem érdemes, nem kell színlelni.
S ha ezt megteszed, úgy érezheted, hogy egy őszinte, kendőzetlen világba kerülsz át, ahol a megoldások, igaz nagy vajúdással, de megszülethetnek. Ez az Istennel való közösség, mert ahogy Fodor Ákos írja: „Ahol, akárhol, akárki imádkozik, az a hely: templom.”
Rácz Ervin,
Szigetlanka