„Akkor megrettent a szívük, és remegve mondták egymásnak: Micsoda ez, amit Isten cselekedett velünk?” (1Mózes 42, 28)
József és testvérei az úton hazafele megtudták, hogy a vásárolt gabona ára el volt rejtve a zsákjukban. Nem tudták mire vélni ezt a nemes gesztust, már csak azért sem, mert Egyiptomban kémkedéssel vádolta meg őket az a nagyhatalmú férfi, akiről nem is sejtették, hogy az valójában a testvérük, akit eladtak rabszolgának. A barátságtalan fogadtatás után teljesen érthetetlen volt, hogy miért kapták vissza a pénzüket, ezért kérdezgették egymástól: „Micsoda ez, amit Isten cselekedett velünk”?
Ez a kérdés gyakorta megfordul a mi gondolataink között is, bár azt hiszem, hogy csak a rossz életesemények kapcsán. Próbáljuk elfogadni a lelket sanyargató nehézségeket, miközben kutatjuk a történésekben az Úr akaratát. Talán azért teszünk így, mert könnyebb megélni a csapásokat, ha azt Isten kezéből fogadjuk el. Amikor viszont jó fordulatot vesz az életünk, akkor hajlamosabbak vagyunk megfeledkezni arról, hogy Isten tervét keressük az életünkben. Olyankor könnyebb azt mondani, hogy nagy szerencse ért minket.
„Micsoda ez, amit Isten cselekedett velünk”? Nagy feszültségek vannak ebben a kérdésben. Ott feszül benne nemcsak József testvéreinek a rémülete, de a mi sokféle megpróbáltatásunk, tanácstalanságunk, kétségünk félelme is. Ám ebben a kérdésben szelíden és gyengéden megjelenik az örömhír is: Isten cselekszik. Ő fordította József testvéreinek gonoszságát jóra. Az élet elvesztését munkáló gonoszságot Ő formálta életmentő szeretetté. Ő vitte véghez a mi megváltásunkat, miközben szenvedett helyettünk és értünk. Az Úr ma is cselekszik és a mi javunkat munkálja. Ezt akkor is hittel valljuk, ha közben a világunkban dúló veszedelmek nem erről tanúskodnak, „mert hitben járunk, nem látásban”. Ámen.
Erdei-Árva István,
Szamoskóród-Dobrácsapáti