„Bizony én azt a vállamon hordanám, és korona gyanánt a fejemre tenném!” (Jób. 31,36.)
Nagy különbség van az általunk megélt élethelyzetek és a mások által ábrázolt, elmesélt élethelyzetek között. Ha például, találkozunk egy kedves ismerősünkkel, és az arról kezd beszámolni, hogy milyen sok fájdalom, gond és próbatétel érte őt a közelmúltban, akkor elkezdünk szánakozni, próbáljuk beleélni mi is magunkat szomorú helyzetébe. Ez a fajta empatikus érzés sokszor tűnik valósnak számunkra is, magunkévá tesszük a gondok, nehézségek terheit, de mégsem vagyunk az „első vonalban”, mégsem vagyunk mi a szenvedők, a tényleges teherhordozók.
Sokszor ilyen a mi keresztyénségünk is. Jó a templomban hallani róla, jó egy kicsit beleélni magunkat a szerető szívű tanítvány helyzetébe, békességről beszélni a „templom falain belől”. De ahogy a hétköznapi életbe belépünk, minden megváltozik.
Jób arról tesz bizonyságot és vallomást, hogy ő nemcsak empatikus módon „belehelyezkedik” istenfélő szerepébe, hanem valójában érzi azt, hogy itt az ő életéről van szó. Ő az, aki hisz, aki Istenfélő, aki komolyan veszi a gondviselő kegyelmét, próbatételét és rehabilitációját. Életünk széppé változhat, ha a mi életünk is a Jóbéhoz hasonló módon, a maga valóságában tesz bizonyságot Istenünk szeretetéről. Ámen.
Kiss József,
Szatmárpálfalva