Kezdőlap / Egyházmegyei hírek / Póti Eduárd: A reformáció gyermekkora

Póti Eduárd: A reformáció gyermekkora

A XIX. században élő Herbert Spencer angol filozófus, biológus és antropológus a szociológia tudományának egyik megalapozója volt. Kis túlzással állíthatjuk róla, hogy munkáiban úgy tekint az emberi társadalmakra, mint élő biológiai szervezetekre, és következetesen alkalmazza rájuk az evolúció fogalmait: a társadalmak születnek, majd növekednek, és e növekedés közben folyamatosan fejlődnek, egyre bonyolultabb struktúrákat létrehozva. Ezekkel az elgondolásokkal kiérdemelte, hogy nevét felvegyék a szociológia nagyjainak impozáns jegyzékére.
Spencer gondolatai adták az ötletet arra, hogy Isten élő Egyházát ne csak, mint társadalmi struktúrát vagy emberi közösségek által létrehozott és működtetett intézményt vizsgáljam. Sokkal inkább úgy tekintek az Egyházra, mint csodálatos és bonyolult élő szervezetre, mely az Úr akaratából született, és a történelmi idők folyamán fokozatosan fejlődött.
Ezt a megközelítést alkalmazva használtam először „a református egyház gyermekkora” kifejezést a Szatmár környéki reformáció történetének megközelítőleg egy évszázados, az első erdődi zsinattól a Szatmárnémeti-i zsinatig terjedő szakaszára. A gondolatot Rácz Ervin erdődi lelkipásztor is felkarolta, és kért fel az ötlet pontosabb kidolgozására. Ennek a munkának eredménye e beszámoló, melynek célja a szatmári reformáció első évszázadának rövid összefoglalása.

A kezdetek

A reformáció megjelenésének és elterjedésének folyamatára a Partiumban a fentiek alapján használhatjuk a következő megállapítást: nem volt könnyű szülés. Igaz ugyan, hogy nem sokkal Luther 1517-es fellépését követően az új tanok némelyike néhány éven belül jelentkezett a térségben, a vajúdás időszaka azonban így is eltartott bő két évtizedig. A közhiedelem valamiért úgy szokta gondolni, hogy a reformáció egyik percről a másikra elterjedt, s az emberek többsége egy csapásra hithű kálvinistává vált. E vélekedéssel ellentétben azonban el kell mondanunk, hogy a folyamat messze nem volt ennyire egyértelmű, az események pedig sokkal árnyaltabbak, mint elsőre gondolnánk.
Ami az új tanok gyors megjelenését illeti, alapvetően két jelenségnek köszönhetjük az információk gyors terjedését. Az első jellemzően gazdasági jellegű, ugyanis jó üzletnek számított a reformátori iratok nyomtatott kiadása és forgalmazása. A másik a peregrináció szokása, amely ebben az időben kezdett el erőteljesen kibontakozni. A peregrináció fogalmát hagyományosan egyetemjárás-ként szoktuk fordítani. Mivel ebben az időben még lényegesen kevesebb egyetemi központ létezett Európa területén, mint napjainkban, a tanulni vágyó fiatalság egy része kénytelen volt nyakába venni a világot, amennyiben magasabb szintű képzettségre, képesítésre vágyott. Ilyen helyzetben voltak az erdélyi és partiumi tehetősebb magyar fiatalok, vagy az alacsonyabb rendűek közül azok, akiket tanulmányaikban a főurak támogattak. A magyar vándordiákok kedvelt célpontja a XVI. század elején alapított, tehát még meglehetősen fiatal Wittenbergi Egyetem volt, ahonnan néhány év múlva már az új tanokkal „megfertőzve” tértek haza, és kezdték azokat orvosként, ügyvédként, papként szűkebb és tágabb környezetükben terjeszteni.
Az új hit terjedése azonban számtalan akadályba ütközött. A Római – Katolikus Egyház értelemszerűen nem rajongott az új irányzatért, ezért képviselői minden eszközt bevetettek az új tanok terjedésének megállítására. De kezdetben a politikai kontextus sem kifejezetten kedvezett a reformációnak.
A mohácsi vészt megelőző időszakban a magyar rendek veszélyforrásként gondoltak az új tanokra, melyek képesek az ország társadalmi és vallási egységét megbontani. Ezért ebben az időszakban sorra születtek a reformáció terjedését megakadályozni szándékozó rendeletek. Az 1523-as budai országgyűlés például fő- és jószágvesztést mondott ki a lutheri tanok követőire és azok pártfogóira, mivel azok eretnekek és Szűz Mária ellenségei. 1524-ben a pesti országgyűlés mindezek fölött máglyahalált szabott ki az eretnekség vétkében találtak számára. 1525-ben a rákosi országgyűlés kimondta, hogy a lutheránusokat gyökerestől kell kiirtani az országból, ezért bárhol is fogják meg őket, égettessenek meg. Annak ellenére, hogy a főrendiek tiltakozása miatt ez az intézkedés nem emelkedett jogerőre, bőven akadtak olyan területek az országban, ahol következetesen alkalmazták azt.
A mohácsi katasztrófát követően aztán némiképp megváltozott a helyzet, hiszen a harcmezőn számos egyházi méltóság is életét vesztette, utódaik pedig már nem voltak képesek eredményesen fellépni az új tanok terjedésével szemben. Ugyanakkor számos nemes úr is felkarolta a reformáció ügyét, ami kellő lendületet biztosított a viszonylag gyors áttérésnek. Egyesek meggyőződésből, mások anyagi érdekeltségeik miatt tértek át az új hitre – sokan volt egyházi birtokokat foglaltak le, és így próbálták elkerülni a nemkívánatos jogi következményeket.
A protestáns prédikátoroknak ahhoz, hogy sikerre vigyék a reformáció ügyét, csakúgy, mint napjaink misszionáriusainak, a mindenkori trendeket kellett meglovagolniuk. Ilyen trend volt ekkoriban a német protestánsok küzdelmeiben kialakult joggyakorlat, amely a „Cujus regio, ejus religio”, vagy magyarra fordítva „Akié a föld, azé a vallás is” elveként került be a köztudatba. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a fejedelmek szabadon eldönthették, hogy melyik vallási irányzathoz tartozzanak, az alattvalók pedig tartoztak ebben a fejedelmet követni, vagy ellenkező esetben kiköltözni az országból. Annak ellenére, hogy ezt a jogot csak az 1555-ös augsburgi (ágostai) birodalmi gyűlés emelte törvényerőre, az elvet már korábban is ismerték, és adott esetben alkalmazták, még a magyar területeken is. A Mohácsot követő fejetlenségben az ország igazi uraivá a nemesek, főként a kiterjedt birtokokkal rendelkező főnemesek váltak. Így az új hit terjesztőinek nem elsősorban a közembereket kellett megtérésre bírniuk. Elég volt egy nagybirtokost és családját meggyőzni, a többit már automatikusan elrendezte a cujus regio, ejus religio elve.
Így történt ez Szatmár térségében is, ahol a reformáció első nemesi pártfogója Drágffy Gáspár volt. A nagy tekintélyű nemesi családból származó főúr, aki már fiatalkorában a református tanok hatása alá került, ebben az időben Kraszna és Közép – Szolnok vármegyék főispánja volt. Birtokain több újhitű prédikátor is menedéket nyert. Így válhatott Szatmár és környéke, ahogy Kiss Áron egyháztörténész fogalmaz, a magyar reformáció egyik ősfészkévé. Drágffy Gáspár volt az, aki annak ellenére, hogy az 1545-ben megtartott tordai országgyűlés betiltotta a további egyházi reformokat, még ugyanebben az évben Erdődre zsinatot hívott össze. Szeptember 20-ára 29 lelkész gyűlt össze a főúr védelme alatt. E 29 lelkész az erdődi hitvallás 12 pontjában foglalta össze nézeteit.
A bevezetőben megfogalmazott gondolathoz hűen tehát: 1545. szeptember 20-a a Református Egyház születésnapja Szatmárban. Az elkövetkező évszázad pedig az a gyermekkor, amelynek főbb mozzanatai a hittételek és a tanítás letisztulása, az egyház szervezeti és szerkezeti elemeinek megszilárdulása, a református oktatás megszervezése, a mindezekkel, illetve az ellenreformációval járó külső és belső harcok, és végül az első egyházalkotmány megszövegezése és elfogadása voltak.
E dolgozat keretei természetesen nem felelnek meg a teljes eseménysorozat részletes tárgyalásának. Ezért a következőkben csak két szegmenst szeretnék kiemelni, és ezeken keresztül megvilágítani alapkérdésünket: egyrészt a korszakban megtarott Szatmár-környéki zsinatokat és azok végzéseit, másrészt a református oktatás ügyét a tárgyalt időszakban.

Zsinatok, zsinati végzések

Azért tartottam fontosnak e részt kiemelni, mert a Szatmár-környéki zsinatokon tárgyalt ügyek és a zsinati végzések pontosan rávilágítanak a kérdéses korszak főbb problémáira és kihívásaira.
Amint fentebb is említettem, az első időkben nem volt könnyű dolga a reformátoroknak, legalábbis ami az új hit terjesztését illeti. Ha sikerült a protestantizmus ügyének megnyerni valamelyik főúr jóindulatát, az csupán az első lépése volt egy hosszú és bonyolult folyamatnak, amely során:
– le kellett tisztázni az új hitelveket;
– el kellett dönteni, hogy a lutheri vagy a helvét irányzatot fogadják-e el;
– meg kellett szervezni az új egyházat, pontosan meghatározva annak működési kereteit, tisztségeit, a liturgia rendjét;
– meg kellett akadályozni a tanbeli félreértéseket és félremagyarázásokat;
– harcolni kellett az elhajlások, eretnek tanok és az ellenreformáció szellemében hozott intézkedések ellen;
– az embereket gyakorlatilag át kellett nevelni, hiszen mindeddig mindannyian római-katolikusok voltak, és jórészt műveletlenek – tehát nem is voltak minden esetben tisztában a változások fontosságával, vagy nem értették meg maradéktalanul az új tanítást.
Tehát a reformáció gyors terjedése nem volt egy automatizált, önműködő és egyértelmű folyamat. Senki nem válhatott egy éjszaka alatt hithű reformátussá, sőt, az átmenet időszaka akár több évig vagy évtizedig is eltarthatott. Azonban a reformátorok fáradtságot nem ismerve munkálkodtak, és ez meg is hozta a későbbiekben a maga gyümölcseit. Ezekbe a viszontagságos és néha ellentmondásokkal teli időkbe nyújtanak bepillantást a reformátori zsinatok és fennmaradt jegyzőkönyveik.
Mint láttuk, az első erdődi zsinat 1545. szeptember 20-án ült össze 29 lelkész részvételével. A zsinat védnöke Drágffy Gáspár, elnöke Kopácsi István erdődi prédikátor, egykori ferences rendházfőnök volt. A zsinati munkálatok végén a résztvevők összeállították 12 pontba foglalva azt a tanminimumot, amit önmagukra nézve kötelezőnek ismertek el. Az első erdődi zsinaton tehát nem a gyakorlati kérdéseket tisztázták, hanem az új tanok legfontosabb elemeit. Egyházszervezési kérdések gyakorlatilag fel sem merültek, csak érintőlegesen néhány pontban. Az erdődi hitvallásnak nevezett 12 pontot a következőképpen lehet röviden összefoglalni:

1. A Szentháromságról való hit- és bizonyságtétel. Mindazok kárhoztatása, akik nem vallják a Szentháromságot.

2. A kettős természettel (isteni és emberi) rendelkező Krisztus az egyedüli közbenjáró Isten és a bűnös emberek között. Mindazok kárhoztatása, akik a szentekre ruházzák Krisztus közbenjáró dicsőségét.

3. A megigazulás és a bűnök bocsánata nem a jócselekedeteknek, böjtöknek, zarándoklatoknak és vallásos intézményeknek köszönhető, hanem ingyen adatik minden Istenben hívő embernek.

4. A hitet nem lehet emberi erővel megszerezni, az egyedül Isten ajándéka. A hit nem csak történelmi ismeret, hanem Istenbe vetett bizalom, és az Isten irgalmának elfogadása.

5. Bár a jó cselekedetek nem vezetnek megigazuláshoz, mégis szükségesek, mégpedig három okból: Isten parancs, így az Ő dicsősége is, felebarátaink épüléséért, és saját hitünk bizonyságára.

6. Két szentség létezik, a keresztség és az úrvacsora. Mindkettőt Krisztus rendeletének megfelelően kell minden egyházban anyanyelven kiszolgáltatni. Mindazok kárhoztatása, akik nem fogadják el e szentségeket, vagy tévtanításokat terjesztenek azokról.

7. A szenteket tisztelni kell, mert sokat tettek az egyház fennmaradásáért, és életükben Isten dicsősége mutatkozik meg. Ezért életük lehet követendő példa, azonban a beléjük vetett hit, a szentek segítségül hívása kárhozatos.

8. A keresztyén szabadságnak négy fokozata ismert: egyrészt Krisztus által megszabadultunk az örök haláltól. Másrészt megtartatunk minden nyomorúságban és veszedelemben Szentlélek által, nehogy elhagyjuk az Evangéliumot. Harmadsorban, mivel megigazultunk, szabadok vagyunk a törvény cselekedetei alól, ez viszont nem jelenti azt, hogy felmentettünk erkölcsi kötelességeink alól is. Negyedszer minden emberi találmány (mint amilyenek a püspökök elvárásai) alól szabadok vagyunk. Egyedül az istentiszteletek megtartása szükséges, az összes többi hagyomány és elvárás elvethető.

9. A bűnvallásnak három formája elfogadott: az Isten előtti, a felebarát előtti és a fülbegyónás. Fülbegyónáskor nem elvárás minden bűn felsorolása, hisz az eleve lehetetlen, viszont enélkül senki sem részesülhet az Úrvacsorában.

10. Az egyház feje egyedül a Krisztus, semmiképp sem a püspökök sorrendi utódsága. Az állam vezetőit és a polgári törvényhatóságot tiszteletben tartják, amíg nem cselekednek a Krisztus parancsaival ellentétesen.

11. A püspökök sorrendi utódságát azért vetik el, mert Isten maga parancsolta, hogy aki más evangéliumot tanít, az átkozott legyen. Nem lehet tehát elismerni az egyház vezetőiként olyan embereket, akik eltértek Krisztus evangéliumától. 12. Minden egyéb kérdésben egyet értenek az 1530-ban kiadott Ágostai Hitvallással.

Az egyháztörténészek egy része mai napig úgy gondolja, hogy a 12. cikkely pontatlan, és azt feltételezik, hogy a zsinat résztvevői az 1540-ben kiadott módosított Ágostai Hitvallásra utaltak. Ugyanakkor, főként az úrvacsora tanával kapcsolatban mai napig vitáznak azon, hogy az első erdődi zsinat lutheránus vagy helvét szellemiségű volt-e, esetleg átmenetet képezett a reformáció két nagy ága között. Ebből is láthatjuk, hogy a reformáció még ugyancsak gyerekcipőben járt még 1545-ben.

Kilenc évvel később került sor az Óvári-i zsinatra, ezúttal már ecsedi Báthori György pártfogása alatt. Drágffy Gáspár ugyanis időközben fiatalon elhalálozott, özvegye, Báthori Anna pedig Báthori Györgyhöz ment feleségül. Óvári ekkor a Báthori Anna birtokának számított. A zsinat összehívásának apropója az volt, hogy az 1551-ben az első erdődi zsinat résztvevői által szuperintendenssé, azaz püspökké választott Hevesi Mihály szatmári lelkész meghalt, s így új püspököt kellett választani.

Az Óvári-i zsinat 1554. márciusában (Virágvasárnap előtt három úrnappal) ült össze, 88 résztvevővel. Szuperintendensnek a Báthori család udvari papját, az óvárii lelkész Thordai Demetert választották meg, így ő lett a zsinat elnöke is. Az új püspök kálvinizmushoz való ragaszkodását jól mutatja, hogy az Óvári templomból a szentképeket és az oltárt kihányatta. Azonban bizonyos, hogy a zsinati résztvevők között szép számmal akadtak lutheránusok is, tehát Kiss Áron szavaival élve „tagadhatatlanul együtt volt még itt is a két testvér protestáns felekezet”.

A zsinat végzéseit olvasva szembetűnő, hogy az első erdődi zsinattal ellentétben itt már sokkal inkább szervezési kérdésekről volt szó, mint tanbeli kérdésekről. Az úrvacsoratan még mindig nem tisztázódott le, ez jól látszik az első két végzésből, amelyek ezt a problémát tárgyalják. Összességében azt mondhatjuk, hogy óvárii zsinaton olyan úrvacsoratant fogadnak el, amely sokkal inkább a lutheri hagyományokat tükrözi. Továbbá azt is kikötötték, hogy az úrvacsorát kovásztalan kenyérrel kell kiszolgáltatni. A harmadik pontban fenntartják a magán feloldozás szokását. A negyedik pontban az oltárok és a szentképek eltávolítását a templomokból a világi hatóságok feladatai közé sorolják, és az egyház szolgáinak a hatóságok engedélyének hiányában szigorúan megtiltják. Az ötödik pontban kijelentik, hogy a keresztelés csak keresztszülők jelenlétében történhet. A hatodik pontban kötelezővé teszik az egyházkelést, vagyis azt a szokást, hogy a gyermekágyat elhagyó anya első útja a templomba vezessen, hálaadás és áldás végett. A hetedik pontban kötelezik a házassági esküt. A nyolcadik pont értelmében minden egyházi ünnepet meg kell tartani, hogy a nép az Isten akaratára taníttassék. A kilencedik pontban pedig kijelentik, hogy az egyházi fegyelem betartása és az egyetértés érdekében püspököket és espereseket kell választani az egyház élére.

A zsinati határozatokat olvasva olyan érzésünk támadhat, mintha az óvárii zsinaton visszalépés történt volna a római-katolikus hit irányába. A fülbegyónás, a magán feloldozás, a keresztszülői intézmény fenntartása, az oltárok és szentképek megtűrése a templomokban és az összes addigi egyházi ünnepek megtartása legalábbis mintha ezt sugallaná. Ez is azt mutatja, hogy mennyire forrongó korszak volt, legalábbis hitbeli kérdések tekintetében, a XVI. század közepe. Mindenesetre kérdéses, hogy igaza van-e azoknak a kutatóknak, akik az óvárii zsinatra, mint kálvinista zsinatra tekintenek.

Alig egy évvel később, 1555. februárjában ecsedi Báthori György védelme alatt újabb zsinatra került sor, ezúttal ismét Erdődön. A második erdődi zsinaton még mindig egyaránt képviseltették magukat a protestantizmus mindkét irányának követői. A zsinat munkálatai egyaránt kiterjedtek a hitbeli kérdésekre és az egyházszervezet kérdéskörére. A zsinati határozatokat 20 pontba foglalták össze a résztvevők.

Talán a két legfontosabb eredménye ennek a zsinatnak, hogy egyrészt az úrvacsoratanban ismét közeledtek a kálvini irányzathoz, hiszen a harmadik cikkely értelmében az Ágostai Hitvallás 1540-es kiadásának tanítását fogadták el. Másrészt eredményesen léptek fel Stankar Ferenc tanítása ellen, aki Krisztus isteni természetét tagadta, és csupán emberi természetét fogadta el. A zsinat XIX. cikkelye kimondta, hogy a hamis tudományok hirdetőit be kell idézni, hogy számot adjanak tudományukról. Amennyiben ezt vonakodnának megtenni, meg kell őket fosztani minden tisztségüktől és hivataluktól. Tény, hogy a zsinat után a königsbergi professzornak távoznia kellett a környékről.

A zsinati cikkelyek nagy része a lelkipásztorok életéről, házasságáról, beiktatásáról és tisztségéről szól. Kitértek a sákramentumok, a fülbegyónás és feloldozás, az egyházfegyelem, a házasságok és válások, az istentiszteleti rend és a felebaráti szeretet kérdéseire is.

Összességében elmondható, hogy a végzések fényében a szatmári magyarság még mindig a római-katolikus – protestáns hit közötti átmenetben, illetve a lutheranizmus vagy kálvinizmus melletti végleges elköteleződés korszakában élt. És ez így is maradt még bő másfél évtizedig, hiszen a két felekezet egymástól csak az 1562-es tarcali-, az 1563-as tordai-, az 1566-os gönci-, az 1567-es debreceni- és az 1570-ben megtartott csengeri zsinatokat követően vált szét véglegesen egymástól.

Egyházunk pedig csak ezek után lépett a serdülőkorba. Hosszú időnek és rengeteg külső és belső harcnak kellett még lejátszódnia ahhoz, hogy a Református Egyház felnőtté váljon, és 1646-ban, a Szatmárnémeti zsinaton döntés szülessen az első összetett egyházalkotmány megírásáról, melyet Geleji Katona István erdélyi püspök foglalt össze 100 cikkelyben. De ez már egy másik történet, mely jelentősen meghaladja jelen dolgozat kereteit.

A református oktatás kezdetei Szatmárban

Amint az mindnyájunk számára ismeretes, a reformáció kezdettől fogva különös gondot fordított az Ige anyanyelven történő hirdetésére, és ennek elősegítése érdekében az oktatás is fontos szerepet kapott a reformátori programban. Ma már büszkén mondjuk, hogy Szatmárnémeti városában egy közel ötszáz éves múlttal rendelkező Református Gimnázium működik, és az eltelt időszakban templom és iskola egysége maradéktalanul megvalósult. Azonban volt olyan idő is, amikor a református oktatás is gyermek volt e tájon. A szatmári református oktatás gyermekévei pedig pontosan egybeesnek az egyház fentebb bemutatott gyermekkorának idejével.

A szatmári református oktatás első két évszázadának története csak nagyon nehezen és csak nagy vonalakban rekonstruálható. Ez annak köszönhető, hogy a várost elpusztító 1703-as nagy tűzvészben szinte minden írott forrás megsemmisült, külső források pedig csak szórványosan tudósítanak a kérdésről. Ennek ellenére, ha szűkösen is, de rendelkezünk némi információval a kérdéses időszakkal kapcsolatosan.

Az iskola alapítását illetően általánosan elfogadott az a vélekedés, hogy Szatmár városában a református oktatás valamikor 1530 és 1540 között honosodhatott meg. Ebben nagy szerepe volt a környék híres reformátorának, Dévai Bíró Mátyásnak és munkatársainak, akik szükségesnek látták egy iskola felállítását a városban. Tény, hogy Szatmár városában a század közepén már jól működő és virágzó református gimnázium működött, és ezzel egyidőben a városban hosszú időre megszűntek az addig jelen lévő katolikus iskolák.

Az iskola második alapítójaként tekintünk Milotai Nyilas István szatmári református lelkészre és esperesre, aki 1607 és 1618 között a szatmári oktatás felvirágzott. Az ő közbenjárására 1608-ban a városi tanács egy nagyobb telket vásárolt, amelyre egy új, tágasabb iskolát építettek fel, majd 1610-ben azt is sikerült kieszközölnie, hogy a tanárok fizetéséről a városvezetés határozatban rendezze. Ekkortól vált a szatmárnémeti református iskola főgimnáziummá, ahol már a magasabb rendű tudományokat is tanították, és ekkor kezdődött az intézmény első nagy virágkora, amely 1754-ben ért véget.

A kezdeti időkben az iskolának valószínűleg csak egy iskolamestere volt, aki a tanulókat sorra bevezette a latin-, a görög- és a héber nyelv rejtelmeibe. Ezen kívül a diákok tanultak hittant, bölcsészetet, matematikát és történelmet is. Ez a tanrend általánosan elterjedt volt a XVI. században. Hasonló tárgyakat tanultak a közel eső debreceni és sárospataki kollégiumokban is, csak feltehetőleg magasabb szinten, hiszen tudjuk, hogy nem egy szatmári diák ezekbe a kollégiumokba ment tanulmányait kiegészíteni. Szintén a kor hagyományainak megfelelően azt is feltételezzük, hogy az alsóbb osztályokban gyakran a felsős diákok tanítottak, főként az első időkben, hiszen egy iskolamester nem győzte volna egyedül a munkát. Az iskola gyors ütemű fejlődését mutatja, hogy a XVII. század elején kelt városi jegyzőkönyvekben már azt írták, hogy régtől fogva két iskolamestere volt a gimnáziumnak.
Annak ellenére, hogy a fent nevezett tárgyakat csak 1610-et követően kezdték el magasabb szinten tanítani Szatmáron, az iskola már a XVI. században is áldásosnak bizonyult a környék reformátussága számára. Korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy számos környékbeli tanító és lelkész került ki az iskola sorai közül.

Az iskola fenntartása már kezdetektől fogva a várost terhelte. Cserébe a város fenntartotta magának az iskola kormányzásának jogát. Azonban ez meglehetősen sovány vigasznak bizonyult, hiszen a város nem volt elég gazdag ahhoz, hogy a fenntartással és működtetéssel járó költségeket maradéktalanul finanszírozni tudja. Ezért gyakorta közadakozással a város polgárai is hozzájárultak az iskola működéséhez. Viszont önmagában még ez sem lett volna elegendő, ha a környék, sőt, a szomszéd vármegyék főurai különböző adományokkal és alapítványokkal nem segítettek volna az intézményen. Sőt, még Bocskai István, Rákóczi Zsigmond, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György erdélyi fejedelmek is felkarolták a szatmári főgimnázium ügyét.

Közülük a legnagyobb hatással Bethlen Gábor fejedelem volt az iskola életére, aki jelentős könyvadományával hozzájárult az gimnázium könyvtárának megalapításához. Szintén ő volt az, aki 1622-ben, amikor Szatmár várát birtokába vette, a várőrség gyermekei számára még egy református iskolát alapított. Egy harmadik szatmári református iskola pedig 1642-ben jött létre, amikor a Hóstát lakosai önálló egyházat szerveztek. E két utóbbi iskola sajnos még a századfordulót sem érte meg, így mindvégig a szatmári református oktatás fellegvára a ma Szatmárnémeti Református Gimnázium-ként ismert intézmény maradt.

Összegzésként a fentiekhez csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy az Úr kegyelméből az egyház és az iskola szerencsésen túlélte első évszázadának (vagy megmaradva a nyitógondolat szellemében: gyermekkorának) történelmi viharait. Ebben a folyamatban nagyon fontos szerepet játszottak azok a reformátorok, akik nem hátráltak meg az első nehézségek láttán, hanem az Isten által rájuk bízott munkát hűen elvégezték minden körülményben, és azok a főurak, akik kezdettől fogva bölcsen felkarolták és megvédték a hitújítás ügyét. Remélem, hogy az Úr kegyelme és szeretete továbbra is kitart rajtunk, és őseinkhez hasonlóan mi magunk is meg tudjuk hitünket, egyházunkat és iskoláinkat őrizni és védeni a modern kor kihívásaival szemben.

Szóljon hozzá