Jób (7)

“Mikor pedig Jób három barátja meghallotta mindazt a nyomorúságot, amely rajta esett, eljött mindegyik a lakhelyéről: a témáni Elifáz, a súahi Bildád és a naamái Cófár. Elhatározták, hogy együtt elmennek hozzá, hogy bánkódjanak vele, és vigasztalják őt. Amint távolról megpillantották, nem is ismerték meg. Hangosan zokogtak, azután pedig mindegyik megszaggatta a maga köntösét, port hintettek a fejükre és az ég felé. Hét napon és hét éjszakán át ott ültek vele a földön, és egyik sem szólt egy szót sem, mert látták, hogy igen nagy a fájdalma.” (Jób 2, 11-13)

Tanulmányaim befejezése után, Sándorhomokra helyeztek ki, majd a Szatmárnémeti-Németi gyülekezet segédlelkésze lettem öt évig. Amikor az városi szolgálataim végéhez közeledtem, időt szántam arra, hogy az anyakönyvekből összeszámoljam azt, hogy öt éven keresztül hány keresztelési, esketési és temetési szolgálatom volt. A temetési szolgálatokra pontosan emlékeszem: 168-szor kellett koporsó mellől Istennek vigasztaló igéjét szólni, a feltámadott Úr Jézusról bizonyságot tenni. Ijesztő a szám. Öt év leforgása alatt egy kis gyülekezetet „temettem” el. És ezen szolgálatok alkalmával nagyon sokszor mondtam ki azt, amit minden ember egy temetésen elmond a gyászoló családtagoknak, hogy „Őszinte részvétem!” De valljuk be őszintén: mennyire tudjuk átérezni a gyászolók fájdalmát? Mennyire tudunk azonosulni azzal az érzéssel, ami meghatározza a fájdalomban lévőket? Ott, akkor a temetés napján lehet, hogy részben, de haza menve, lefeküdve, majd felkelve, külső személyként, már lehet, hogy nem is jut eszembe, hogy előző nap, napokban kinek a temetésén is voltam.

Együtt érezni (elhunyt esetén) azt valami olyasmit jelent, hogy vele lenni. Kísérni a gyászában, a fájdalmában. Ha kell hallgatok mellette, ha kell helyette cselekszem, ha kell megrázom, ha kell átölelem és a szemeiről letörlöm a könnycseppeket. Vele vagyok akkor, amikor a gyászában nagyon mélyen van.

Valaki mesélte azt el, hogy amikor kedves hozzátartozóját temették el, alig emlékszik arra, ki mit mondott neki a részvétel nyilvánítás idején: sajnálom!? Őszinte részvétem!? Kitartást!? Nem tudom – mondta. De azt tudom, – folyatta – hogy az ott lévők közül, a temetés után, talán csak négyen, öten érdeklődtek a lelki állapota felől. Azok együtt érzése, támogatása volt az igazi, a kapaszkodó, a túllendítő erő számára, és tudja, hogy ezeken az embereken keresztül munkálkodott a Szentlélek Úr Isten benne.

Áldás, amikor ilyen barátaink, családtagjaink vannak.

Jób idejében a hírek az egyik településről a másikra nagyon lassan értek el. Több hét is eltelt talán, amíg a három barát, ráadásul mindegyik más más helyen élt, meghallotta mi is történt Jóbbal. A temetésről elkéstek, de elhatározták azt, hogy elmennek és meglátogatják barátjukat, hogy támogassák, erősítsék, vigasztalják. És ez egyáltalán nem volt könnyű. Utólag elmenni egy családhoz, amikor már szerettüket eltemették, az nem könnyű. Tudom miről beszélek: egy lelkészkollégámnak a gyermeke hunyt el, nem tudtam a temetésén ott lenni, csak négy nap múlva mentünk el hozzá a családommal, de ott volt bennem az, hogy most mit kell mondani? Hogyan kell viselkedni? Mert ha temetés napján léptem volna hozzá, az könnyebb lett volna, de én is csak hitvány vigasztalóként annyit tudtam mondani: Őszinte részvétem! Többet nem tudtam mondani, mert Jób barátaihoz hasonlóan, bár nem hangosan, de könnyeim erősebbek voltak, sírtam. Ott akkor, annyit érzékeltem, hogy jól esett neki, hogy meglátogattuk.

A megpróbált embernek nagy szüksége van a támaszra, a vigasztalásra. Lehetek ez én, lehetsz te is. Nem kakukk tojások azok, akik szenvednek, igen össze vannak törve, keseregnek, gyászolnak, de ez nem azt kell jelentse, hogy magukra hagyjuk őket, és csak a véletlenre bízzuk, az újbóli viszont látást, hanem keresnünk kell őket, utat kell mutatnunk a feltámadott Úr felé.

Ez a három barát így ment Jóbhoz, és amit láttak a felett megdöbbentek: egy felismerhetetlen roncs embert, aki nemcsak lelkileg, de testileg is beteg volt. Nem mentek közel házzá a fekélyei miatt, hanem megszaggatták a köntösüket és hamut hintettek a fejükre és az ég felé, majd hét éjjel és hét napon át ott ültek vele a földön. E közben tettek valamit, illetve pont az az érdekes, amit nem tettek: hallgattak. Egyik sem mondott semmit. Ültek ott éjjel és nappal szótlanul. Nem furcsa ez egy kissé? Rég nem látott barátjuknak nem mondanak semmit. Hát akkor miért mentek oda? Ezzel az erővel odahaza is maradhattak volna. Én ebben az életben gyakran megtanultam azt, hogy jobb lett volna hallgatni, mint szólni! Szoktuk is mondani: hallgatni arany! Jób barátainak magatartása főként arra ad példát, hogy miként NE viselkedjünk, ha szenvedő embertársunkon szeretnénk segíteni. Jób nem sok hasznát vette a barátaink, és végül maga Isten is elítéli a viselkedésüket. A 13. vers azonban arra utal, hogy mélyen együtt éreztek Jóbbal. Egy álló héten át némán ültek mellette, osztozva gyászában. Mint később kiderült, együtt érző hallgatásukkal nyújtották a legnagyobb segítséget Jóbnak, ami fontos tanulság mindenkinek, akinek szenvedő emberrel van dolga.

Családlátogatás alkalmával volt már abban részem, hogy amikor kikísért a házigazda, annyit mondott, hogy tiszteletes úr, olyan jól elbeszélgettünk, úgy megnyugodott egy kicsit a szívem, pedig én szóhoz sem jutottam. Végig ő beszélt! És volt olyanban is részem, hogy kínos hallgatás volt a hajlékban, de többet ért, minden szónál az, mert a nénikénk, amikor ereje megengedi hallgatni jön az Isten szavát a templomba.

Engedjük, hogy ma a Szentlélek ezeket a kérdéseket forgassa a szívünkben: milyen vigasztaló vagyok én? Mennyire érzem át a másik fájdalmát? Hogyan bátorítok én?

K.M.