“Jób pedig felele, és monda: Oh, ha az én bosszankodásomat mérlegre vetnék, és az én nyomorúságomat vele együtt tennék a fontba! Bizony súlyosabb ez a tenger fövenyénél; * azért balgatagok az én szavaim. Mert a Mindenható nyilai vannak én bennem, a melyeknek mérge emészti az én lelkemet, és az Istennek rettentései ostromolnak engem. Ordít-é a vadszamár a zöld füvön, avagy bőg-é az ökör az ő abrakja mellett? Vajjon ízetlen, sótalan étket eszik-é az ember; avagy kellemes íze van-é a tojásfehérnek? Lelkem iszonyodik érinteni is; olyanok azok nékem, mint a megromlott kenyér! Oh, ha az én kérésem teljesülne, és az Isten megadná, amit reménylek; És tetszenék Istennek, hogy összetörjön engem, megoldaná kezét, hogy szétvagdaljon * engem. Még akkor lenne valami vigasztalásom; újjonganék a fájdalomban, a mely nem kimél, mert nem tagadtam meg a Szentnek beszédét.” (Jób 6, 1-10)
A három barát közöl, Elifáz elérkezett beszédének a végéhez. Ebben a fejezetben Jób védekezik Elifázzal szemben. Annak érdekében, hogy jobban értsük, miről is beszél Jób, érdemes felidéznünk azt, hogy milyen állapotban volt, amikor a barátai számon kérték tőle a lelkületét és egyes szavait. És tegyük ezt meg úgy, hogy egy kicsit előrébb ugrunk a történésekben: „Úgy részesültem én keserves hónapokban, és a nyomorúság éjszakái jutottak számomra. Ha lefekszem, azt mondom: mikor kelek fel? De hosszú az estve, és betelek a hánykolódással reggeli szürkületig. Testem férgekkel van fedve és a por piszokjával; bőröm összehúzódik és meggennyed. Napjaim gyorsabbak voltak a vetélőnél, és most reménység nélkül tűnnek el.” (Jób 7,3–6) Jób ilyen körülmények közt sem „tagadta meg a Szent beszédét”, noha úgy érezte, gondolta – a számára rejtett háttér ismerete híján –, hogy „a Mindenható nyilai vannak benne”, és „Isten rettentései ostromolják” őt.
Isten lőtte bele mérges nyilait, amelyek testét-lelkét gyötrik. Ezt támasszák alá azok a képek, amelyeket itt olvasunk: ok nélkül az állat sem bőg, az is természetes, hogy az ember utálja elfogyasztani az ízetlen vagy romlott ételt. Így ő is ellenkezik, lázadozik azt elfogadni, amitől teste-lelke irtózik.
Nincs az az ember, aki ennyi nyomorúságot szótlanul elbír hordozni. Jób panasza és keserűsége nagyon is érthető, hiszen testi és lelki ereje fogytán fogy. Nem elég a saját baja, ráadásul barátainak értetlen és szeretetlen magatartása, az együttérzés teljes hiánya, valamint a bűnösségére való célzások csak fokozzák kínjait. Csak csodálni tudom ezt az embert. Ott vannak a benne Istennek nyilai, a barátai viselkedése, és mindezek ellenére Isten iránti szeretete és tisztelete továbbra sem rendült meg. Számára Isten továbbra is „a Szent” maradt, gyötrelmes és érthetetlen szenvedései ellenére is.
Viszont jön az emberi kérdés: mi értelme ezek után élni? Jób nem volt hajlandó megátkozni Istent, a születése napját azonban megátkozta. Azt kívánta, bárcsak hamar utolérné a halál, mert érezte, hogy képtelen lesz sokáig kitartani az Istenbe vetett bizalmában. Ha rövid idő belül meghalna, legalább hívőként halna meg. Még erre is volt ereje odafigyelni: emberileg gyengül, és jobb lenne, ha eltávozna az élők közül, azért, hogy Istent semmivel ne sértse meg, meg ne tagadja.
Próbáljunk meg a mai napon a következő kérdésekre feleletet adni: Vannak-e bennem és ha igen, akkor milyen hatást idéznek elő lelkemben-testemben Istennek nyilai? Mennyi erőm van még, a rám helyezett terhek elcipelésében? Esetleg milyen támaszom, barátom/barátaim vannak? Van e még értelme tovább élni? Mi az értelme, célja mindezek után az életemnek?
Lehet, hogy elég lenne csak egy kérdésre ezek közül válaszolni, de próbáljunk meg időt szánni rájuk, hogy a következőkben Istennek üzenete Szentlelke által, közelebb jöjjön a mi életünkhöz.
K.M.