Kezdőlap / Református hírek / Csomay Árpád: A mi lapunk (Harangszó)

Csomay Árpád: A mi lapunk (Harangszó)

 

Hogy telik az idő! Eltelt egy évtized* azóta, hogy életre hívták a Harangszót! Buzgó, az Úr ügyéért és református magyar népünkért munkálkodó lelkipásztorok és nem lelkipásztorok útjára indították azt a gyülekezeti lapot, amelyik ott kell hogy legyen a Biblia mellett minden református család asztalán. Ott bizony, hogyha ad valamit magára és ha komolyan veszi hitéletét. Csak úgy halkan kérdezem meg: mennyire vesszük komolyan hitéletünket?…
Emlékszem, milyen nagy volt a lelkesedés! Milyen nagy volt az öröm! Végre újra itt van egy újság, amelyik a mienk, amelyik református, amelyik magyar! Egy újság, amelynek hasábjain nem csak a LÉLEK CSENDJE rovatban szólhatunk az emberi szívekhez! Egy újság, amelynek lapjain az írott Ige, a vigasztalások, a gyülekezetek életéről szóló tudósítások eljutnak, eljuthatnak a belső szobákba is, ahonnan nem akar, nem tud kilépni a ma embere és nem jut el Isten házáig, de egy hű presbiter, egy beteget látogató testvérnő a nőszövetségből, avagy –  hadd mondjak merészet – egy ifjú testvér elviszi. S ha ma nem, akkor holnap, s ha holnap nem, akkor holnapután, s ha holnapután sem, akkor azután, de egyszer csak megnyílik az ember lelki szeme és meglát benne olyan dolgokat, olvasva sorait, s a sorok közeit, egyszer csak Isten Lelke ébredést kezdeményez, megújulást ad. Először az egyénnek, aztán a családnak, aztán a gyülekezetnek, aztán a mi Királyhágómelléki Református Egyházkerületünknek. (Csak úgy zárójelben jegyzem meg: Vajda János A virrasztók című verse jut eszembe: „Álmodunk mi hihetetlent. / El sem merjük mondani…” – de hát miért ne álmodnánk! Igenis hihető és valósággá válik, mert a mindenség, s így anyaszentegyházunk Ura ezt akarja. Csak idő kérdése…!)
Emlékszem milyen nagy buzgósággal munkálkodtunk! Írtunk és írtunk…! Régi, átkos világban felgyülemlett sérelmeink, panaszaink s reményeink mind kicsordultak szívünkből, s mintha már rég beleöntettek volna a nyomda ólombetűibe, egyszer csak napvilágot láttak… No, meg a terveink, a jövendőnk… Egyszer csak… mintha alább hagyott volna a buzgalom… Egyre kevesebb szolgatársam vette a fáradtságot, vagy a bátorságot(?), hogy tollat ragadjon… Vagy olyan dolgokról írtunk, ami nem láthatott napvilágot?…
Emlékszem, hogy kapkodták híveink a Harangszót, mert érezték, tudták, kiolvasták belőle, hogy mint a toronyban felhangzó harang szava által az Úr szól, az Úr hív… Az Úr hív ki mindannyiunkat életünk éjszakájából a fényre, a világosságra…
Híveink buzgósága nem hagyott alább – sem Pusztaújlakon, sem Kövesegyházán, sem Dernán, sem Tataroson, sem Varaszóban… csak néha, de mindig feleszméltünk, hogy ez az újság a mienk, úgy ahogy van, hol kisebb, hol nagyobb formátumú, hol érdekesebb, hol kevésbé érdekes, hol értékesebb, hol „drágább”, de akkor is a mi református magyar népünkké. S ha más nem, de az Ige a Lélek Csendjében, mely minden napra utat mutat, drága kincs kell hogy legyen! S mit ad Isten?! Ámulj és csodálkozz, Testvérem, 2000 január közepén kérdőre vonnak Pusztaújlakon: hogy nem jelent meg még a Harangszó ez évi száma? Mert a hívek nem tudják, hogy csak néhány „megszállott” ember ügye már ez az újság, hogy mennyi küzdelem, mennyi álmatlan éjszaka, mennyi törődés van egy-egy lapszám mögött…
A szórványvidéken pedig, ahol alig látnak magyar lapot ( van hely, ahol még a Bihari Napló sem jár), ott valóban drága kincs a Harangszó, s más írások is. Nemcsak a presbiterek és gondnokok szívügye a lap, hanem a híveké is. Öreg és fiatal egyaránt megvásárolja, s nem az ára a fontos, nem az a kérdés, hogy mennyibe kerül, hiszen potom összeg az ára ahhoz képest, amennyi lelki kinccsel gyarapít. A fontos, hogy meglegyen, hogy olvashassák, hogy ne késve érkezzék el rendeltetési helyére!
Hiszem, tudom, hogy rajtunk múlik, milyen a mi Harangszónk! E lap áldott eszköz az Úr kezében arra nézve, hogy lelki fásultságunkból, közömbösségünkből, tunyaságunkból felébresszen. Áldottak legyenek a „virrasztók”!…, de vigyázz, nagyon vigyázz drága lelkésztársam, nagyon vigyázz drága testvérem itt a Királyhágómelléken s szerte a nagyvilágban, mert:
„Szempillánk is csuklik immár…
S ha az álom elnyomott,
S mi is alszunk, boldog Isten!
Akkor aztán késő minden –
Mozdulhat a tetszhalott!…” (Vajda János: A virrasztók)
Mégse feledd, testvérem, hogy az Anyaszentegyház Ura nem alszik, éberen virraszt, s alig várja, hogy a Harangszó által is (!) új életre keltsen bennünket.

(* Az Úr 2000. esztendejében, január 25-én, a Belényes melletti Jánosfalva-i és Belényessonykolyos-i szolgálatok előtt, délelőtt.)

 

Szóljon hozzá