Megkapó az a jelenet a pünkösdi történetből, amikor Péter prédikációjára háromezer ember megtér, ráadásul minden ember, különböző népcsoportból megérti az igehirdetést. Fantasztikus!
Bárcsak én is úgy tudnék prédikálni, mint ez az együgyű halász! – gondolhatja a frissen végzett teológus. Aztán, amikor nagy lendülettel felkészül a világ legjobb prédikációjával lehet, hogy kiábrándultan tapasztalja: kevesen jöttek el az alkalomra, egy páran el is szunyókáltak az Ige „jótékony” hatásaként… Hát ezekért az emberekért tanultam én annyit? Ezért koptattam én a padot éveken keresztül? Ezért áldoztam én annyit? Ezekért?… És akkor megszólalhat én hang a szívünkben. Igen! Én… ezekért, akikért te tanultál, és kínlódtál, és áldoztál. Nos, én ezekért meghaltam. Hm… Mi az én nagy áldoztatom ehhez képest? Ez Jézus szeretete, agapé.
Több, mint tíz éve, amikor teológusként szórványtalálkozót szerveztünk, sok kicsi gyülekezet tagjai érkeztek és megtöltöttek színültig egy mezőségi templomot. Áldott emlékű Csiha Kálmán püspök úr prédikált. A templom padjaiban ült kb. 20 fiatal amerikai srác, akik voltaképpen segíteni jöttek a szórványmissziót, de inkább kirándultak a vadkeleten. Aki hallotta már Csihát prédikálni az tudja, hogy senki sem úszta meg sírás nélkül az ige hallgatását. Először a nők padsora ázott könnyben el, aztán előbb utóbb mindenkit elkapott a sírógörcs. Persze a jenkik sem úszták meg! Teljesen meglepődtem azon, amikor őket is sírni láttam, pedig semmit sem értettek a prédikációból. A szeretet nyelvét mindenki érti, ekkor bizonyosodott be ez először előttem.
Amikor beszélsz, szeretsz? Hát szeressen, és mondj, amit akarsz!!!
R.E.