,,Jézus pedig tudva mindazt, ami reá vár, előlépett, és így szólt hozzájuk: Kit kerestek? Azok így feleltek: A názáreti Jézust. Én vagyok – mondta Jézus. Ott állt velük Júdás is, aki elárulta őt. Amikor azt mondta nekik: Én vagyok – visszatántorodtak, és a földre estek. Ekkor újra megkérdezte tőlük: Kit kerestek? Ők ismét ezt felelték: A názáreti Jézust.” – (János 18,4-7)
Van ebben a jelenetben valami megdöbbentő. Fegyveres emberek érkeznek, határozott céllal: elfogni Jézust. Ő pedig nem menekül, nem rejtőzik el. Csak megszólal: „Én vagyok.” És erre azok, akik erősnek, magabiztosnak tűnnek, egyszer csak hátratántorodnak és a földre esnek.
Mi történik itt? Ez a rövid mondat nem csupán egy válasz. Ez kijelentés. Amikor Jézus azt mondja: „Én vagyok”, abban benne van az isteni jelenlét súlya. Egy pillanatra lehull a lepel, és azok, akik elfogni jöttek, megérzik: nem egy egyszerű emberrel állnak szemben. Ez pedig elég ahhoz, hogy meginogjanak. Mert amikor az ember találkozik az igazsággal, az mindig megrendítő. Amikor Isten valósága közel jön, az nem hagyja érintetlenül a szívet. Lehet, hogy kívülről erősnek látszunk, határozottnak, biztosnak – de Isten jelenlétében kiderül, mennyire törékenyek vagyunk.
Mi hogyan állunk meg Jézus előtt? Megszoktuk a nevét, megtanultuk az igéit, talán már nem is hat ránk. De ha valóban megértenénk, hogy ki az, aki azt mondja: „Én vagyok”, vajon mi is meg tudnánk állni előtte változatlanul? Ez a jelenet egy másik fontos dolgot is megmutat: Jézus nincs kiszolgáltatva. Az, akinek a szavára emberek esnek a földre, nem azért kerül fogságba, mert nem tehetne mást. Hanem azért, mert vállalja.
Ez ad reménységet nekünk. Mert azt jelenti, hogy Jézus nem gyenge. Nem áldozat. Hanem Úr – aki még a szenvedést is kézben tartja. És ha ő akkor is Úr volt, abban a sötét órában, akkor ma is Úr az életünk felett – a nehézségeink, félelmeink, bizonytalanságaink közepette is. Hiszed ezt? Ámen!
Varga Tamás Sándor,
Túrterebes