,,Sőt, dicsekszünk a megpróbáltatásokkal is, mert tudjuk, hogy a megpróbáltatás szüli az állhatatosságot, az állhatatosság a kipróbáltságot, a kipróbáltság a reménységet; a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által.” – (Róma 5,3-5)
A keresztény ember nem mazochista, amikor a megpróbáltatásokkal dicsekszik. Ez a dicsekvés valójában bizalom. Tudjuk, hogy a nehézség nem a végállomás, hanem egy folyamat kezdete. Olyan ez, mint az izomrostok szakadása edzés közben, a fájdalom az ára a későbbi erőnek. Ebből születik meg a kipróbált jellem, egy olyan belső tartás, amely már nem dől össze az első szélfúvástól.
A világ reménysége gyakran csak vágyálom: remélem, minden jóra fordul. A bibliai reménység azonban bizonyosság. Ez a reménység azért nem szégyenít meg, azaz nem hagy cserben, mert nem a körülményeink javulásába vetett hiten alapul, hanem Isten szilárd karakterén.
A folyamat motorja nem a mi akaraterőnk, hanem a Szentlélek. Pál azt mondja, Isten szeretete kiáradt a szívünkbe. Ez a kép egy gátszakadáshoz hasonlít. Isten jelenléte elárasztja belső világunkat, és ez az átélt szeretet ad értelmet a küzdelmeinknek. Amikor a világ azt kérdezi: „Hogy bírod még?”, a válasz nem a mi keménységünk, hanem az a csendes forrás, amit a Lélek fakasztott bennünk.
Ma tekints a nehézségeidre úgy, mint egy építkezés állványzatára. Lehet, hogy most még csak a nyers szerkezetet és a port látod, de Isten már a reménység templomát építi benned. Ámen.
Gáti Tibor Levente,
Kisbábony