,,Bizony mondom nektek, hogy közületek egy el fog árulni engem.” – (Máté 26,21)
Megzavar és mélyen elszomorodom azon, hogy Jézus ezen az utolsó alkalmon, amikor együtt van tanítványaival, az árulásról beszél. Abban a pillanatban mindenki magába mélyed. Mindenki érzi, hogy talán ő lehet az áruló. Elvörösödöm, kiszárad a torkom és a szám… hallgatom Jézust… Talán én vagyok az áruló, a cinkostárs, néma, az aki inkább hallgat…
Gyakran úgy gondolkozunk, hogy a másik ember a felelős, hogy a másiknak kell bűnbánatot tartania, hogy ő az, aki úrvacsorázhat, és hogy neki kell eljárnia a templomba, de magunkat tökéletesnek látjuk. A tanítványoknak el kellene gondolkodniuk, és kérdezniük maguktól, hogy „vajon én vagyok az?” Jézus véget vet ennek a kellemetlen beszélgetésnek, és elmondja, hogy az, aki vele együtt nyúl a tálba, az az áruló.
Abban a pillanatban, amikor a tanítványok mindannyian bűnösnek érzik magukat, amikor senki sem tartja magát tisztának, és mindannyiukban ott lappang a gondolat, hogy talán ők lehetnek az árulók, Jézus az ő legnagyobb szeretetét fejezi ki a tanítványok és az emberiség felé. A kenyeret és a bort a saját testének és vérének nevezi, és azt kéri, hogy mindnyájan egyenek és igyanak belőle, mert ez a szövetség jelképe. Ez a bűnök bocsánatáért ontott vér és megtört test. Jézus saját testét és vérét áldozza fel bűneinkért. A bor, amely a kehelyben van, ennek a jelképét adja. Azoknak, akik őhozzá tartoznak, ebből kell innia.
Boldog az, aki úgy érkezik az úrvacsorához, hogy számon tartja bűneit, és meg kívánja újítani a szövetséget Jézussal, amelyet az Úr a Golgotán kötött a benne hívőkkel! A sákramentum gyógyszer, betegeknek való orvosság, ahogy Kálvin is fogalmaz.. Más módon nem lehet gyógyulni, csakis általa. Ámen!
Elek Arnold Zoltán,
Szárazberek