,,Ezek voltak Dávid utolsó szavai: Így szól Dávid, Isai fia, így szól a magasra emelt férfi, Jákób Istenének felkentje, Izráel énekeinek kedveltje: Az Úr lelke beszélt általam, az ő szava volt nyelvemen. Izráel Istene ezt mondta, Izráel kősziklája így szólt hozzám: Az emberek igaz uralkodója, az istenfélő uralkodó olyan, mint a fölkelő nap reggeli fénye, mint a felhőtlen reggel, melynek sugarától eső után kisarjad a fű a földön. Nem ilyen-e házam Isten színe előtt? Örök szövetségre lépett énvelem, benne elrendezett és biztosított mindent. Minden javam, minden örömöm őtőle származik. De az elvetemültek mind olyanok, mint a szélhordta tövis, melyet nem fognak meg kézzel: aki hozzájuk akar nyúlni, vasat ragad, lándzsanyelet; égő tűzzel égeti meg őket, ahol rájuk talál” – (2Sám 23,1-7)
Az emberi élet egyik legalapvetőbb része a kommunikáció, a másik emberrel való interakció, hol az arckifejezések és a kézmozdulatok mellett a kimondott szavak által kifejezzük akaratunkat, vágyainkat és kéréseinket. Mindenképp megállapítható az, hogy a beszéd szerves részét képezi az emberi életnek. Legyen az ember hívő vagy hitetlen, gazdag vagy szegény, beszéljen bármilyen nyelvet anyanyelvként, élete során sok szó hagyja el a száját. Jól megrágott és átgondolt szavak, amelyek már rég kikívánkoznak, vagy éppen hirtelen fellángolásból meggondolatlanul feltörő szavak. Mindeközben az élet vaskereke törtetve halad előre és egyik pillanatban pedig megáll. Az előttünk álló történetben a nagy ismeretnek és tiszteletnek örvendő földi király, Dávid énekének utolsó szavait olvashatjuk. Ezek ugyan nem azok a szavak, amelyeket földi életének végén mondott (1 Királyok 2, 1-9), azonban a hálaéneknek vége. Mégis felfedi annak valóságát, hogy lehet az ember gazdag vagy éppen szegény, ismert vagy ismeretlen, mégis mindenkinek az életében elérkezik hitünk szerint az a pillanat, amikor véget ér a hálaének és az utolsó szavak kimondásának lehetőségébe ütközik. Megfogalmazódik bennem a kérdés, hogy vajon ebben a lüktetett tempójú rohanó világban, hol az ember néha megpihenne egy kicsit, de érzi, hogy nem lehet, mintha két kézzel tolná előre ez a rohanó világ, megfogalmazódik-e a mi szívünkben, kik istenben hívő keresztyéneknek valljuk magunkat, hogy egyszer a mi életünkbe is megcsendül a harang, mely bele kürtöli lelkünkbe, hogy most jött el az ideje a hálaének végének és az utolsó szónak. Te mit mondanál? Talán felsorolnád, hogy mennyi mindent értél el a földi életed során, hogy mekkora vagyonra tettél szert, hogy hány autód, hány házad és mennyi telked lett? Te mit mondanál? Elmondanád, hogy még maradnál egy kicsit, hogy már most hiányoznak szeretteid? Talán hálát adnál az Istennek, hogy megáldotta földi életed, melléd rendelt segítőtárssal, gyermekkel és unokákkal? Hálát adnál, a tetőért a fejed felett, a párnáért, melyre lehajthattad a hosszú munkanapok után a fejed? Te mit mondanál? Nekünk, még van időnk, lelkünkben az adventi várakozással, mely vágyakozik a karácsony meghitt ünnepe után. Még nem érkezett el az utolsó szavak ideje. Ma még el lehet mondani mindent ami a lelkedet nyomja. Ma még imára kulcsolhatod a kezed és megszólíthatod az Istent. De vajon még meddig lehet? Ámen.
Gáti Gábor,
Halmi