,,Miután Jézus elmondta ezeket a példázatokat, továbbment onnan.És hazájába érve úgy tanította őket a zsinagógájukban, hogy megdöbbenve mondták: Honnan van benne ez a bölcsesség és a csodatevő erő? Vajon nem az ácsmester fia ez? Nem az ő anyját hívják Máriának, testvéreit pedig Jakabnak, Józsefnek, Simonnak és Júdásnak? És a húgai nem itt élnek-e valamennyien? Ugyan honnan van benne mindez? És megbotránkoztak benne, Jézus pedig így szólt hozzájuk: Sehol sem vetik meg a prófétát, csak saját hazájában és a maga házában. Nem is tett ott sok csodát hitetlenségük miatt” – (Máté 13,53-58)
Manapság már a legtöbb településnek van díszpolgára. Olyan személynek szokták ezt a címet odaítélni, aki tudásával, tehetségével sokat tett a közösségért vagy öregbítette szülőfaluja hírnevét a nagyvilágban. A legtöbb közösség büszke azon tagjaira, aki felhelyezte településük nevét a világtérképre. Néhol még szobrot is állítanak egy-egy híres személyiségnek, akit az adott közösség adott a nagyvilágnak. Leginkább ezek a díjak vagy szobrok posztumusz érik az adott személyt, de egyre több az, akit még éltében ér ez a megtiszteltetés. A fenti történet alapján logikusan gondolhatnánk, hogy a názáretiek vagy a betlehemiek méltán lehetnek büszkék Jézusra, hiszen mindkét települést általa ismerte meg a világ. S tegyük hozzá zárójelben, manapság ez a két város nagyban köszönheti ennek a ténynek a turizmusát. Betlehemet azért ismeri a világ, mert ott született meg a Megváltó, Názáret neve pedig szorosan összefügg Jézuséval, hiszen sokszor egyszerűen csak a ,,názáreti” jelzővel illetik.
Jézust azonban nem üdvrivalgás fogadja városában, hanem ellenkezőleg: bár elismerik, hogy bölcsen szól, mégis gúnyosan teszik hozzá: van, ami van, de mégis csak közülünk való. Tovább gondolva: nehogy már ő ossza nekünk az észt, nehogy már ő mondja meg nekünk mi a helyes, a jó irány! Talán itt mutatkozik meg a legjobban, mennyire vagyunk emberek. A legkifejezőbb példája annak, hogy tud egy közösség visszarántani, visszahúzni. Talán tapasztaltad, érezted már számtalan esetben te is ezt az érzést. Milyen az, amikor nem azt nézik mit mondtál, hanem azt, hogy ki mondta? És elkezdődik a személyeskedés. Jézusban a sajátjai botránkoznak meg, akikkel együtt élt, nőtt fel, talán játszott. Eszünkbe jut az ige: az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be őt – (János 1,11).
Jézus megállapítása pedig örök érvényű: nincs próféta a saját hazájában! Nagy igazság, hiszen, ha megnézzük magyar nemzetünk büszkeségeit, a legtöbbjét a saját kora meghurcolta és kinevette, csak később ismerték fel munkájuk, tevékenységük jelentőségét! Ha tudták volna a Názáretiek, kit adtak a világnak, ki tanította őket, kivel tudtak személyesen beszélni? A történet végkicsengése pedig egy szomorú igazságot fed fel: hitetlenségük miatt Jézus nem tett köztük sok csodát! Ahol negativitás, széthúzás, önzőség és gúnyolódás zajlik, ott nem honol a hit, s ahol nincs hit, ott az Isten Fia sem tesz sok csodát! Ha már Názáret nem adott díszpolgári címet, s nem állíttatott szobrot Jézusnak, sőt nem hallgatott rá és inkább a hitetlenség bölcsője volt, legyünk mi különbek, és higgyünk az Isten Fiában. Így látjuk majd meg a mi életünkben is az ÚR csodáit és így juthatunk örök üdvösségre! Ámen.
Varga Tamás Sándor,
Túrterebes