“Az Úr pedig azt mondta Mózesnek: Vedd magad mellé Józsuét, Nún fiát, azt a férfiút, akiben van lélek. Tedd őreá a kezedet!” (4Móz 27,18)
Az utódlás, stafétaátadás és -átvevés természetes, ám nem könnyű folyamat egyik részről sem. Nehéz elengedni és felelősség átvenni. Volt már részem mindkettőben. Olyan szép, ahogy Mózes maga mellé veszi Józsuét. Tele van ez a jelenet szeretettel.
Múlnak az évek, és ennek jelét ősszel érzi igazán az ember. Sárgulnak a levelek, lehullanak, de tudjuk, hogy lesz tavasz! Ez azt jelenti, hogy minden, ami ebben az életben elkezdődik, – az Istennel való kapcsolaton kívül, – véget ér. Kölcsön kaptuk. Érezzük azonban, hogy talentumaink megsokszorosításával adhatjuk csak át, amit megkaptunk Istentől. Görcsösség és kényszer helyett azonban érdemes ezt a lenni és a tenni egészséges egyensúlyával megvalósítani. És mindig Istené a dicsőség mindenért, ami sikerül.
Különösen ma, nemzeti ünnepen, érzi igazán azt az ember, hogy amit őseink ránkhagytak, óriási felelősségel jár. Szabadságunk kiharcolása nem torkolhat életünkben a rabiga újrafelvételére. Tisztelet az ősöknek, tisztelet a hősöknek! A legnagyobb tiszteletlenség szerintem mégis az, ha mindent, amit ők értünk tettek, kiélvezzük, de nem teszünk semmi azért, hogy fejlődjön hitünk és életünk. Agyondicsérjük őket, leesszük az általuk ültetett fáról a gyümölcsöt, de új fát nem ültetünk. Ez piócaság és nem az ősök tisztelete.
A folytatásban tudjuk, hogy Józsué feladata a honfoglalás. Mi keresztyének Örökország fejlődéséért küzdünk. Minden korszakban új kihívásokkal jár ez. „Hogyha el akarsz érni olyan embereket, akiket senki nem tudott elérni, akkor olyan dolgokat kell tegyél, amit még senki nem tett.” (Craig Groeschel) Ámen!
Rácz Ervin,
Szigetlanka