“Akkor énekelte Izráel ezt az éneket: Buzogj föl, ó, kút! Énekeljetek! Kút, amelyet fejedelmek ástak, a nép vezérei vájtak kormánypálcáikkal, vezérbotjaikkal. Majd a pusztából Mattánába mentek,” (4Móz 21,17-18)
Az ősember, amikor vízre talált, énekelni kezdett. Erre más kultúrákban is példákat, emlékezetet találunk. Öröm van, buzog a víz, hálájukat énekben fejezik ki. Hála azért, ha vezetőink is rájönnek erre.
Ezt a nép vezérei ásták, vájták ki. Forrást kereső népvezérek. Egyszer egy közéleti személyiség volt valamilyen ünnepségen nálunk a templomban. Elégedetlenségét fejezte ki, hogy miért kellett olyan sok dicsőitő éneket énekelni: a refrént miért kellett ötször egymás után énekelni? – kérdezte istentisztelet után, kicsit felháborodva. Esély, hátha ötödjére eljut a szívedhez! – válaszoltam, bevallom nem voltam éppen kedves. Amikor magyarázni kell valakinek az ének jelentőségét és nem érzi azt az örömet, amire hivatott, talán hiába is magyarázkodunk.
Egyszer, amikor korábban keltem fel a szokásosnál, hajnalodott, pirkadt, erős, éles hangra lettem figyelmes. Szinte fülsiketítően csiripeltek a madarak. Aztán később olvastam valahol az ornitológusok véleményét erről: a madarak reggel örömökben énekelnek, ugyanis vége a sötétségnek és eljött világosságuk. Ezt az éneket nem lehet unni, ha ezt érzed. Buzogjon hát a dicséret ajkunkról! Ámen!
Rácz Ervin,
Szigetlanka