„Ha pedig egy özvegyasszonynak gyermekei vagy unokái vannak, ezek tanulják meg, hogy elsősorban a saját házuk népét tiszteljék, és róják le hálájukat szüleik iránt, mert ez kedves Isten előtt. A valóban özvegy és magára maradt asszony pedig reménységét Istenbe veti, és kitart a könyörgésben és imádságban éjjel és nappal.” – (1Tim 5,4-5)
Az elmúlt héten családommal együtt Egyiptomban nyaraltunk. Az egyik nap kirándulni mentünk Luxorba, ahol megtekintettük a Királyok völgyét. Köztudott dolog, hogy ez egy túlnyomórészt muzulmán ország, így az idegenvezetőnk is az volt. Ő említette többek között azt is, hogy minden muzulmán ember köteles leadni mindennemű jövedelmének 2,5%-át a szegények megsegítésére. Ezenkívül – mondta ő – számos olyan hely (bolt, üzlet) található, ahol a rászorulók olcsóbban juthatnak hozzá bizonyos alapélelmiszerekhez. Szép jele ez az irgalmasságnak, még ha nem is keresztyénekről van szó.
És ha az iszlámban van ilyen, mennyivel inkább léteznie kell ennek a szeretet vallásában! Pál a keresztyén gyülekezet, jelen esetben az efézusi hívő közösség azon tagjairól szól Timóteusnak, akik gondoskodásra szorulnak: az özvegyekről. Sokan voltak közöttük, akik megöregedtek, magatehetetlenné váltak és szükségük volt támogatásra, különben kilátástalanná vált a sorsuk. Az ókorban nem beszélhetünk állami szociális rendszerről, nem létezett nyugdíj, amiből eltarthatták volna magukat. Az ilyen sorsú emberek egyetlen reménysége, lehetséges támasza a testvéri közösség szeretetteljes odafordulása, irgalmassága volt. De a segítségnyújtás elsődleges kötelessége elsősorban a családtagokra hárult. A gyermekeknek, unokáknak kötelességük volt gondoskodni az idős, beteg szülőkről, mintegy visszaadni valamit abból a szeretetből, amit tőlük kaptak életük során. Csak ha nem volt semmilyen rokona az illetőnek, akkor volt jogosult a gyülekezet gondoskodó szeretetére.
Az öreg, magatehetetlen, beteg vagy szegény rászoruló ember elsődleges támasza ma is a családra hárul. Elsősorban a családtagok, rokonok kötelessége a sajátjaikról gondoskodni. Ha nincsenek már rokonai, vagy nem hajlandók rajta segíteni, akkor jön számításba a gyülekezet diakóniai szolgálata. Minden estre a kényelemszeretet vagy bármilyen más megengedhetetlen szempont nem mentség ennek a szolgálatnak az elhanyagolására. Isten előtt kedves, ha gondoskodunk elsősorban a hozzátartozóinkról, de utána, ha tehetjük, másokról is. Ámen.
Szilágyi Balázs,
Szatmár-Láncos