“És én azt a dicsőséget, amelyet nékem adtál, ő nékik adtam, hogy egyek legyenek, amiképpen mi egy vagyunk…akarom, hogy ahol én vagyok, azok is én velem legyenek.” (Ján 17. 22,24)
Jézus főpapi imája olyan, mint egy prózában megfogalmazott óda. Magasztosságát, a zene világából vett műfajhoz, a szimfóniához hasonlítanám. Benne van a befejezettség nyugalma, visszaidézése mind annak, ami történt ( főleg a küldetés és annak teljesítése), jókívánságok (áldások) azok felé, akik majd tovább viszik a munkát, a jövendőről való gondoskodás.
A kérések között refrénként tér vissza az “egyek legyenek” kérés. Ez a visszatérés, a többször megismételt kérés azért fontos, mert akkor is és ma is hiánycikk az egység. Mindig volt és mindig van kifogás, kibújás-keresés, amire hivatkozhatik az ember, ennek a kérésnek azért teszünk oly nehezen eleget, mert a kifogásokra hivatkozunk inkább, mondogatjuk, nem leszek én a kezdeményező, a másik fél lépjen elébb, én majd követem, inkább várjuk a másiktól, sem hogy én lépjek és felvállaljam akár a visszautasítást is. Hidat csak két oldalról, egymás felé lehet építeni. Lépj előre!
Annak ellenére, hogy a tanítványok olyanok, amilyenek, ezeknek a sokszor kicsinyhitű, kétkedő, sőt tagadó embertípusoknak a jövendőjéről is gondoskodik, azért emeli szavát az Atyához, hogy őket is abba a magasságba emelje, amelybe őt is juttatni fogja. Van türelme hozzánk, a rólunk való gondoskodás, az értünk emelt imádság szava csakis rá lehet jellemző. Nem mond le rólunk, meg akar menteni.
Te, aki voltál vagy és leszel,
szavad értünk emeled,
legyen áldott a te neved,
amiért olyannak ismerlek,
amilyennek örökké maradsz.
Ámen.
Fodor Lajos