Igével megszentelt élet
„Szenteld meg őket az igazsággal: a te igéd igazság.” (János 17, 17)
A mai nagybetűs élet valóságos szentségtörés, még a vallásos körökben is. Fontosnak tartjuk a templomok, egyházi épületek megszentelését, amelyek ürügyén általában nagy ünnepségeket szervezünk. Sokan ragaszkodnak hozzá, hogy megszentelt legyen a házuk, autójuk, eledelük, vagy valamilyen fontosnak vélt tárgyuk, eszközük. A magunk szentségéről viszont szót sem ejtünk, mintha annak nem lenne olyan jelentősége, mint az épületeinknek. Jó, ha időnként emlékeztetjük magunkat, hogy Isten nem a tárgyainkat akarja, hanem minket, végül is értünk adta az Úr Jézust és nem az e világi dolgainkért.
Nehéz téma ez a megszentelt élet, mert attól tartunk, hogy ez olyan tökéletességet kényszerít ránk, amelyben búcsút inthetünk az örömöknek, míg végül nem marad más nekünk csak a világnak hátat fordító, fanyar ájtatosság és bús kegyesség. Higgyük el, hogy Jézus nem ezért imádkozott, amikor a mi megszentelésünket kérte. Nekünk helyünk van a világban, sőt szükség van ránk, ezt bizonyítja az Úr másik kérése: „nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól” (Jn. 17, 15).
Az Istentől megszentelt életben az Úr elválaszt, elkülönít önmagának. Ebben az a nagy öröm, hogy tartozunk valakihez, mégpedig a világmindenség fölött uralkodó Atyához. Ennél többet és jobbat nem is kérhetett volna az Úr Jézus az övéinek. Gyakorlatilag a Megváltó ezzel az Atya ölelő karjaiba ajánlotta az életünk, hogy a legbiztosabb helyről tapasztaljuk a szeretetet, irgalmat, türelmet.
Ezt a páratlan és megfizethetetlen lehetőséget nem elég felismerni, élni is kell vele. Ebben van segítségünkre az ige, amit nemcsak olvasnunk kell, hanem engednünk is, hogy életünk zsinórmértékévé legyen. Legyen az Úr igéje a döntéseink, a viselkedésünk, a beszédünk, a kegyességünk, a munkánk és minden megnyilvánulásunk sziklaszilárd alapja. Ámen!
Erdei-Árva István,
Szamoskóród-Dobrácsapáti