“Az asszony így szólt hozzá: Uram, merítőedényed sincs, a kút is mély, honnan vennéd az élő vizet? Talán nagyobb vagy te atyánknál, Jákóbnál, aki ezt a kutat adta nekünk, és aki maga is ebből ivott, sőt fiai és jószágai is? Jézus így válaszolt neki: Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne. Az asszony erre ezt mondta: Uram, add nekem azt a vizet, hogy ne szomjazzam meg, és ne kelljen idejárnom meríteni. Jézus így szólt hozzá: Menj el, hívd a férjedet, és jöjj vissza! Az asszony így válaszolt: Nincs férjem. Jézus erre ezt mondta: Jól mondtad, hogy férjed nincs, mert öt férjed volt, és akivel most élsz, nem férjed: ebben igazat mondtál.” (Ján 4,11-18)
Ritkán adatott meg az, ha szomjas voltam, akkor rövid időn belül ne jussak folyadékhoz. Megvallom őszintén, hogy az a kivárandó “rövid idő” nehezen telt, amíg vízet ihattam, de egybevetve az egészet teljesen kibírható volt, csak az emberi türelemmel van néha gond, vagy azzal, hogy túlságosan a testiek kielégítésére vagyunk kódolva. A samáriai asszony hosszú időn keresztül nagykanállal falta az életet, amikor rájött, hogy ugyan sok mindent kipróbált, mégis szomjúságot érez. Ez már nem testi, hanem lelki szomjúság, amely időben hosszabb és embert próbálóbb, hiszen a társadalom elforult tőle, nem akart segíteni és nem is akarta őt befogadni. Jézus lábainál azonban teljesen megnyílik, szavai őszinték. Megnyílnak szemei, és Jézusban felismeri az élet forrása megszerzésének lehetőségét. Lelki szomjúságunkon egyedül csak Ő segíthet, amelyhez szükséges az őszinteség és a bűnbánat. Kérjük ma mi is ezt: “Add nekem azt a vizet!” Ámen.
Ilonczai Zsombor,
Szárazberek