“Ti az Úrnak, a ti Isteneteknek fiai vagytok, ne vagdaljátok meg magatokat, se szemeitek között ne csináljatok kopaszságot, a halottért” (5Mózes 14,1)
Áldozócsütörtökre írom e sorokat, amikor Krisztus Urunk mennybe emelkedett.
Meg vagyunk szokva azzal, hogy amikor valakinek véget ér a földi pályafutása, sírba helyezik, hogy teste porrá legyen, mivel az emberi test porból vétetett, és a sír mellett a gyászolók lefelé néznek,a sírba, ahová a megboldogult koporsóját leeresztik. Minden mintha arról szólna, hogy a temetőben csak lefelé, a föld felé, vagy a sírgödör mélyére kell nézni, mert így illik gyászolni.
A Mózes ötödik könyve 14. fejezete folytatja a törvénykönyvet, amely a hétköznapi szokásokban is eligazít. (Például: melyek a tiszta és tisztátalan állatok, közülük melyiket szabad megenni, melyiket nem). Ugyanakkor azzal is foglalkozik ez a rész, hogy mivel és menyivel tartozunk az áldás Urának, és nem utolsó sorban, azt is leírja, mit ne tegyünk azokért, akik már az Istennél vannak.
Akik elaludtak, azokért már semmit sem tehetünk, hitünk szerint ők a legjobb helyen vannak Nemcsak megpihentek a fáradtságtól, nemcsak “beteltek az élettel”, a jobb hazába költöztek. A költözés egyszerű helycsere, de ez a haza a teljes boldogság és öröm, ahol megszűnik a fájdalom és a sóhaj, semmi földi dolog nem zavarja meg ezt az állapotot. Jézus mondotta:”Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek, azt akarom, hogy ti is ott legyetek, ahol én”.
Ezért nézzünk fel a mennyre, amely a maga vonzáskörében akar tartani. A sírok mellett is, a temetéseken is tudjunk felfelé tekinteni, még akkor is, ha bennünket is letesznek majd és földdel fednek be. Azért vagyunk az Istennek fiai, mert Jézus ezt az utat is megmutatta mennybemenetelével.
Uram, felfelé tekintek,
a te Fiadat felemelted,
hiszem: az én útam is ez.
Ámen.
Fodor Lajos