“Ez pedig az áldás, amellyel Mózes, Isten embere halála előtt megáldotta Izráel fiait.” (5Mózes 33, 1)
Mózes, mielőtt búcsút intene ennek a világnak, megáldja a népet. Korábban az Úr azt mondja neki, hogy menjen fel a Nébó hegyre, tekintse meg az Ígéret földjét, mert oda nem mehet be. Ezután pedig tudomására adja az Úr, hogy ott fog meghalni. Olyan hűvös tárgyilagossággal történik ez a közlés, mintha nem is kellene neki különösebb jelentőséget tulajdonítani. Mintha a világ legtermészetesebb dolgáról lenne szó, amikor az Úr részéről elhangzik a kijelentés:”És halj meg a hegyen, amelyre felmégy” (5 Mózes 32, 50a).
Amikor a saját halálunkról van szó, gyakran hangoztatjuk: milyen jó, hogy nem tudjuk, mikor kell meghalnunk Ez azért jó, mert félünk az elmenetel pillanatától,és ha tudnánk, mikor következik be a nem várt esemény, minél közelebb kerülnénk hozzá, annál jobban rettegnénk, és ez az állapot bénítólag hatna reánk. Sőt, amikor a téma egyáltalán felmerül egy beszélgetés rendjén -figyeljük meg-, igyekszünk rögtön másra terelni a szót.
Nézzük meg, Mózesre nincs semmilyen negatív hatással az, amit az Úr közelgő halaláról mond neki. Nem olvasunk semmi olyanról, hogy az Úr szolgája kétségbeesett, magába roskadt, netalán depressziós tüneteket produkált volna. Szó sincs ilyenről. Hanem azt látjuk, hogy Mózes a maradék idejét arra használja, hogy áldást mondjon a népére. Jót mond, jót tesz népével most is, mint egyébként tette azt egész életében. Újra elmondja nekik, milyen boldogok ők valamennyien, hisz olyan Úrhoz tartoznak, aki állandóan védelmezi és segíti őket. Szívében nem a félelem foglal helyet, hanem Isten dicsőítése, magasztalása. Erről az állapotról Pál azt írja: “Ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk”(Róm.14,8).
Járj az Úrral te is, mint Mózes, hogy ne csak te magad légy áldott, hanem áldás legyél mások számára is. Ámen.
Szilágyi Balázs,
Szatmár-Láncos