“Most pedig írjátok fel magatoknak ez éneket, és tanítsd meg arra Izráel fiait.” (5. Mózes 31,19)
Az örökkévaló Isten előre elmondja Mózesnek, hogy a nagy letelepedés után sem szűnik meg a nép hűtlenkedése, a más istenek után való futás. Örök probléma marad: az igaz Istent behelyettesíteni valami mással, amely az én szájam íze szerint szól és cselekszik.
Mózes, annak ellenére, hogy nem mehet be az Igéret földjére, megmarad az Isten dícsérete mellett, amelyet énekben fogalmaz meg. Ezt az éneket lejegyezteti másokkal , sőt megtanítja ezt az éneket Izráel fiainak, hogy nemzedékről-nemzedékre hangozzék az igaz Isten magasztalása és dicsőítése. Hadd szárnyaljon az énekszó kicsinyek és nagyok ajkáról. Vésődjék be a szívekbe ez a hittudat: Egyedül az örök Isten a megtartó és gondviselő Úr! Rajta kívül nincs más igaz Isten.
Ismerős egy másik ének- imádság is, amely sokáig magyar református népünk istentiszteleti himnusza volt. Ebben az imádságban Isten választott embere örökérvényű igazságokat fogalmaz meg. Hitvallás ez a javából: “Uram, te voltál nékünk hajlékunk nemzedékről-nemzedékre” (Zsolt. 90:1). Hangzik temetéseken, de énekeljük szívesen az istentiszteleteken is, mert miénknek
érezzük.
A Mózes után következő nemzedék a megélt időben fokozatosan ébred rá arra, hogy a megtanult énekben megkapaszkodva tudott megmaradni, az új földön hazát találva, mert “hajlék az Isten.”
Te voltál és te vagy,
te maradsz annak,
aki kezedben tartasz,
Tőled el, a halál
sem választ.
Ámen.
Fodor Lajos