„Akkor az asszony otthagyta a vizeskorsóját, elment a városba, és azt mondta az embereknek: Gyertek, lássatok egy embert, aki mindent megmondott nekem, amit cselekedtem. Vajon nem ez a Krisztus?” (Jn 4, 28-29)
Ragaszkodunk a tulajdonunkban lévő tárgyainkhoz, legyen az ház, autó, bútor, gyerekkori játék, egykori hitvesi ajándék vagy épp családi örökség. Az ilyen kötődések hátterében sokféle emlék meghúzódik: egy szeretett személy kedvessége, a gyermekkor öröme, áldozathozatal, fáradtságos munka, hatalmas erőfeszítés stb. Ezzel fejezzük ki, hogy megbecsüljük a munka gyümölcsét és egymás szeretetét. Azonban Krisztus ügyében néha gátolhat is az efféle kötelék.
Jézus megismertetése a samáriai emberekkel, azzal kezdődött, hogy ez a nő „otthagyta a vizeskorsóját” a kútnál. Gyakran az tartja vissza a mai keresztyéneket is a tanítványi feladtuk teljesítésében, hogy túlságosan ragaszkodnak az evilági dolgokhoz. Jézus ezt mondta: „menjetek el azért, és tegyetek tanítvánnyá minden népet” (Mt 28,19). Ezt tette a samáriai asszony is, „elment a városba, és azt mondta az embereknek… Vajon nem ez a Krisztus?”. Nekünk is az a megbízatásunk, hogy menjünk és beszéljünk, tanúskodjunk a Megváltóról. Ennek az első lépése azzal kezdődik, hogy nem helyezzük a küldetésünk elé azt, amit „a rozsda és a moly megemészt, a tolvajok kiássák és ellopják” (Mt 6,19).
Félreértés ne essék. „Mindennek megvan a rendelt ideje” (Préd 3,1). Megvan az ideje a vízhordásnak, a pénzkeresésnek, a munkának, a pihenésnek, a kikapcsolódásnak is, akárcsak az Istenre való figyelésnek és a tanítványi küldetésnek is. Isten nem akarja, hogy az övéi földönfutókká legyenek, de amikor az „ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket” (Zsid 3,15). Ámen.
Erdei-Árva István,
Szamoskóród-Dobrácsapáti