„Utálkozva messze távolodnak tőlem… mivel Isten meglazította íjam húrjait, és megalázott engem, ők is eldobták a kantárt.” Jób 30,10.11
Olvasásra: Jób 30,1-15
A hajdan volt anyagi és szellemi gazdagságot sorolva Jób elérkezik a jelenhez, amelyben elhagyott emberként tekintenek rá mindazok, akik valamikor útjából, a tiszteletet megadva, félreálltak, hellyel kínálták és hallgattak szavára. Gúny tárgyává lett a gazdag élet, és nem tud napirendre térni élete fölött. Nem az anyagi veszteséget siratja immár, hanem a szélkakasként változó emberek fölött kesereg.
Örök emberi magatartás: aki ma a barátom, holnap az ellenségemmé válik. Változhatnak korok, szokások, kultúrák, de ez évezredeken átívelő emberi magatartás! Aki ma szemembe teszi a szépet, az holnap hátbaszúr. Jóbnak, és azt hiszem mindnyájunknak fáj ez, és keserűséget jelent.
Ám magában az emberi vallomásban ott rejlik a vigasztalás is: az emberek eltávolodhatnak, messze elkerülhetnek, Istennek még így is kellek! Még így is kézben tartja Jób életét! Lazított a húrokon, de kezében tartja azokat! És amikor így vagy ott Isten kezében, ha lazák, gyengék is az élet húrjai, ha megalázva érzed is magad, Ő akkor is megtart.
Varga Botond,
Kisbábony