“Igazságomhoz ragaszkodom, róla le nem mondok; napjaim miatt nem korhol az én szívem.” (Jób 27,6)
Tiszteletreméltó Jóbnak ez a bátor kiállása. Elismerést érdemel, amikor az ember az igazáért így ki tud állni. Jób nem hagyja magát. Nem enged „a negyvennyolcból…” Igazához ragaszkodik. Úgy gondolja, hogy barátainak nincs igazuk. És valóban nincs: Jób valóban nem tett semmi olyat, amivel erre a nagy próbára rászolgált volna. A kerettörténetből tudjuk, mi áll Jób szenvedéseinek hátterében: a Sátán kikérte Jóbot, Isten pedig engedte, hogy megpróbálja hitét. Csakhogy Jób és barátai akkor erről semmit nem tudtak.
Bármennyire is dicséretes Jób kiállása, szavai mégis hamisan csengenek, sőt egyenesen veszélyesek.
Jób szavai elsősorban nem azért veszélyesek, mert konfliktushelyzeteket teremtenek, hanem azért mert ez a fajta gondolkodásmód Istennel szemben ön-igazulttá tesz. (Aki vélt vagy valós igazához ragaszkodik, annak számolnia kell azzal, hogy az igazához való ragaszkodásával sok keserűséget okozok önmagának és környezetének!) Jóbnak igaza van barátaival szemben, de Istennel szemben nem! Ez a történet végén ki is derül.
Emberek előtt még csak-csak bizonygathatjuk a magunk igazát, Isten előtt azonban nem. Erre nincs is szükség. Nem azért nincs erre szükség, mert olyan igazak lennénk Isten előtt: sok bűnünk és Isten elleni lázadásunk vádol bennünket.
Azért nincs szükség arra, hogy Isten előtt a magunk igazát bizonygassuk, mert Isten maga tett minket igazzá. Jézus Krisztus által lettünk igazakká, úgy, hogy az Atya megajándékozott minket Fiának igaz voltával: nekünk tulajdonította az ő tökéletes igazságát. Így lettünk mi igazakká. Ehhez az igazsághoz kell nekünk ragaszkodjunk, és nem a mi vélt igazunkhoz. Ámen.
Keresztúri Sándor Zsolt,
Hirip