Az élet hajnalán, midőn még szólni sem tudunk,
Amikor még ártatlanok és erőtlenek vagyunk,
Csak egy valaki érti, mit rebeg a szánk,
A mi életet adó szerető édesanyánk!
Ő az ki megtanít minden szépre s jóra,
Első szavainkra és imádságainkra.
De hiába hallottuk százszor és ezerszer
Egy szót idővel mégis elfeled az ember.
Egy szót melyet sokszor fülbe súgva hallottunk,
Vagy az esti anyai csókkal koszorúzva kaptunk.
Egy szót melyet oly kevésszer mondunk,
Mintha szégyellnénk ha erre nyílik ajkunk.
Pedig e szó az mi mindenkor megmarad,
Mi az embernek békét és boldogságot ad.
A háborgó szívet csak ez csendesítheti
A keserű könnyeket csak ez feledteti.
Hogy melyik ez a szó, azt mindannyian tudjuk,
De sokszor akitől tanultuk, annak sem mondjuk,
Vagy ha mondjuk, talán már túl késő
Nincs aki hallaná, és nincsen már ő.
Ne szégyelld hát e szép szavad gyakran használni,
Mert ha sokszor mondod, mássá fogsz válni.
Mondd hát bátran, anyának, hitvesnek, gyermeknek
Drága egyetlenem, én annyira SZERETLEK!