Kezdőlap / Egyházmegyei hírek / Szombat este a Titun

Szombat este a Titun

Csend, nyugalom, mélység, önmagunkba nézés, átértékelés… a pánikszavak helyett talán ezeket a pozitív értékeket lehet felsorolni az idei tavaszi hónapok kapcsán… S hova tűnt már az a csend?

Szeretek a kertvárosban lakni. Számomra, egykori lakónegyedi srác számára mindenképpen jó érzés itt élni, ráadásul templom árnyékában. Idén márciustól májusig a légy zümmögését is lehetett hallani a téren, de attól kezdve az fesztivál-hangulat alakult ki a Titun. (Szatmárnémeti, Titulescu, magyarul Deák tér) Ha valaki türelmes, megértő, érdeklődő a mai ifjakkal kapcsolatban, akkor az én vagyok. Azonban nem tudom, hogy melyik fájt jobban: az, amikor magyar fiatalokat hallottam trágárul beszélgetni, vagy románokat. Nem vigasztal az sem, hogy az utóbbiakat hallom sokkal többször. Azt már megtapasztaltam, hogy a hatóságoknak hiába szólok, mással vannak elfoglalva. Így olykor én kiabáltam ki, hogy fejezzék be a hangoskodást, vagy személyesen léptem fel és határozottan „megkértem őket”, hogy halkabban vigadjanak. Persze ez utólag átgondolva, nem volt életbiztositás, mert bár engem sem kell sokat keresgélni a térben, a sok lúd…, na szóval a többség dönt.

Elvetemült missziósként persze a legtöbbet azon évődtem, hogy bezzeg ezek egymás hegyén-hátán őrjönghetnek a parkban, de nekünk nem lehet megszerveznünk ifjúsági táborunkat.

Szervezetlenül lehet, szervezetten nem.

A szombat estének megvan a maga romantikája a lelkész számára, ezt Imre Lajos is „megénekelte” (Szombat esték a parókián címmel) Kialakult számomra is a magam rutinja. Kevés dolgot szeretek jobban a szolgálatomban, mint készülni, és kérni Istent, hogy mondja el, mit mondjak róla a gyülekezetnek.

Gőzölgő, megtelt kávésbögrével a kezemben csoszogtam át múlt szombat este, gyülekezeti házunk felé, beszélgetni Istennel. A koffein azért kellett, hogy halljam és értsem is meg, hogy mit mond, mert ennek a napnak programja megcsúsztatta terveimet, de a készülést semmi képpen sem akartam megspórolni.

Már kicsit odébb hallottam, nem lehetett nem hallani, hogy a templom tornya alatt egy igen nagy létszámú ifjú sereg túl jól érzi magát, és ennek hangot, mit hangot, hangorkánt is ad. Felment a cukor, pedig még bele se kortyoltam a kávémba, s gondoltam, hogy na, most szétcsapok közöttük… Persze a beszélgetés románul zajlott.

  • Mit kerestek itt? Miért ordibáltok? – förmedtem rájuk kérdően. Egy lány válaszolt mosollyal az arcán, és kedvesen. Ők éppen most ünnepelnek, mert néhányuknak sikerült a felvételi az egyetemre, a többiek pedig már egyetemisták Kolozsváron és Temesváron. Azt már láttam, hogy kikapni nem fogok, és nemcsak azért, mert egyetemisták voltak, hanem azért, mert nem tűntek agresszívnek.
  • Tudjátok, hol vagytok? Tudjátok, milyen templom tornya alatt hangoskodtok? – tettem fel a következő kérdést, de azt már nem kiguvadt szemekkel, de még kellőképpen hangosan. Meglepődtem a válaszon: nem.
  • Ez egy református templom. Tudjátok mi az? – A válasz megint jött, határozatlanul ugyan, de elhangzott: nem.
  • Voltatok már református templomban? – Nem! Ezt nem büszkén mondták, de őszintén.
  • Akkor gyertek be! – még én is meglepődtem az ötletemen, nemhogy ők. De már nem volt visszaút, nyílt is a templomajtó kb. harminc fiatal előtt, akik aligha gondolták, hogy aznap este még templomba fognak menni. Legfeljebb csak a templomig.

Felkapcsoltam a villanyt, jöttek be ki bátran, ki bátortalanul. Hangsúlyozom, hogy az átlagnál azért értelmesebb skacok és csajok voltak ezek. Tátott szájjal maradtak, ők még ilyet nem láttak: egyszerű és mégis szép… Leültek és kérdezgettek: Miért vannak ott azok a számok? (az énekeket jelzik, s már lapozták is az énekeskönyvet) Miért a szószék van középen? De szép orgona! Áradoztak, kérdeztek, én pedig válaszoltam, nem anyanyelvi szinten ugyan, de bátran. Értették.

Mondták, hogy hallottak ők már Lutherről meg Kálvinról, de még nem voltak református templomban. Jött is a megdöbbentő kérdés tőlük:

  • Önök ugyanabban az Istenben hisznek, mint mi? – itt azért higgadt tudtam maradni. Természetesen igen! – válaszoltam, és szóltam a Szentháromság egy Istenről, és Jézus egyszeri, megismételhetetlen váltságmunkájáról.
  • Ön szerint az egyháznak bele kell keverednie a politikába? – Ha a hajó megy a vízre, úgy rendben van, de ha a víz van a hajóban, az katasztrófához vezet. S értették a képes beszédet, s jött is a panaszáradat, hogy pravoszláv egyházukban bizony fuldokolnak a vízben.

Meg is csömöltek az egyházi élettől, semmi értelmét nem látják. Az egyik srác elmondta, hogy a monostorokban szokott találkozni hiteles emberekkel, s oda szeret is zarándokolni, de a templomba ő bizony nem megy a farizeusi magatartások miatt. Megnyugtattam, hogy ez nemcsak az ő egyházukra jellemző.

Sok más kérdésről is szó esett, eltelt az idő, a református templom padjaiban nem rendetlenkedők ültek, hanem bárányok, s hogy eltalálta őket az Ige, vagy engedték-e magukat megtalálni a pásztortól, az majd kiderül…

Éjfél után, a gyülekezeti házunkba vonultam, előtte elbocsátottam az ifjakat, akik meghatottan, megelégedetten, mosollyal az arcukon távoztak a templomból.

Persze, még sokáig a hatása alatt voltam a történteknek. A románok felé történő misszióról nem is akarok szólni, de elgondolkodtam azon: vajon, miként történhet meg az, hogy a város 18%-a református és ezek azt sem tudják, hogy eszik azt. Ki a hibás ezért? A neveltetésük? Azért az kitűnt, hogy az ősök nem feltétlen örülnének annak, hogy ők ide bejöttek. De a mi felelősségünket is ide hoznám.

Fel tudtak nőni ezek az ifjak úgy, hogy egy református reflektorfénybe sem néztek bele?

Azaz még nem világított, nem sózott a környezetükben egyetlen egy református sem? Óriási a baj!

A remény a reménytelenségben viszont az, hogy találkoztam egy pozitív hozatával annak, hogy a mai fiatalok nem örökítik át kritikálatlanul az eleiktől kapott értékrendeket. Azaz, lehet, hogy ezek úgy voltak nevelve, hogy velünk magyarokkal vigyázni kell, de ők hála Istennek, erre magasról tesznek. Indulhat a kommunikáció. Lehet, hogy kaptak egy tömjénes, homályos, füstszagú vallásos neveltetést, de nem tudnak vele mit kezdeni, kell nekik az értelem is. És rácsodálkoztak arra, hogy ezt itt megtalálták.

Fülembe, sőt a szívembe ivódott az egyik fiatal búcsúmondata: „Multumim experienta, care n-o sa uitam niciodata” – Köszönjük az élményt, melyet soha el nem felejtünk.

Most aztán tényleg elcsúszott a készülődés a vasárnap délelőtti prédikációra. A kávé kihűlt, de nem baj. A talentumok példázat jön. A gazda egyik szolgának ötöt, másiknak kettőt, harmadiknak egyet adott… S hálát adtam Istennek, hogy kockáztattam, és nem rejtettem a föld alá a talentumot.

Rácz Ervin

Szóljon hozzá