Kezdőlap / Gondolatok / Református román vagyok, amíg élek az maradok

Református román vagyok, amíg élek az maradok

Még gyerekkoromban hallottam azt az egyszerű kis mondást, mely szerint a magyar ember református, bajuszos és fradidrukker.

Nos, bajuszos nem vagyok, fradista igen, de erről sem most szeretnék írni, sokkal inkább az elsőről. Annyira egybefonódtak ezek a szavak, református-magyar, hogy el sem tudjuk képzelni a kettőt egymás nélkül. Pedig az utóbbi évtizedekben holland-, német-, svájci- és más nemzetiségű református emberkék kamionoztak el hozzánk, ruháikból is itt hagyva, hogy láthattuk a kettőt külön is. Sőt katolikus és más protestáns testvéreink is méltán vallják magukat magyarnak. Persze Luther Mártonban, vagy Kálvin Jánosban, azaz gyermekkorunk magyarjaiban is csalódnunk kellett, de hogy a reformátust és a románt együtt használjuk, az már egyenesen istenkáromlásnak számit sokakban. No, de miért is foglalkozok én ezzel a témával?

Különös esküvő

Pár héttel ezelőtt egy érdekes kéréssel érkezett hozzám egy fiatal pár, vagyis először a menyasszony anyukája: szeretnék, ha én tartanám az egyházi esküvői szertartást az Erdődi Vár udvarán, szabad téren.  Félve kérdeztem meg, hogy mindezt románul szeretnék? Igen, sőt reformátusok akarnak lenni, mert ők már a népszámláláskor reformátusnak vallották magukat, ugyanis ez a vallás áll hozzájuk a legközelebb. Hiszi a piszi! Ugye ezt gondolod te is kedves olvasó? Én is ezt gondoltam, vagyis azt feltételeztem, hogy engem, a puritán, amerikanizmushoz közelebb álló papot akasztották le a szögről, és már csak ez hiányzott a tökéletes esküvőhöz. No, de annak rendje és módja szerint jegyes beszélgetésre hívtam a párt, igaz egy kávézóba, hogy legyen a hangulat lazább, és tudakoljam meg, mit is akarnak valójában.

A görcsösen indult beszélgetés során hamar kiderült, hogy nem csak az anyuka akarta ezt, hanem már régóta forr bennük is az áttérés gondolata. Az ortodox vallást nem érzik magukénak, füst, gyertyák, titokzatosság helyett tiszta és egyszerű, érthető igét szeretnének. Egy idő után azt vettem észre, hogy ott áll előttem két lelkileg borzasztóan éhes ember. Hát akkor el is kezdtem az „etetést tejnek italával”, mint Fülöp a szerecsenországi komornyiknak, (ApCsel 8,26-40) úgy adtam át hitünk summáját, az én igen szerény román tudásommal. Meg is kérdeztem, úgy kétórányi beszélgetés után: Hiszitek-e, hogy Jézus Krisztus a ti személyes Megváltótok, és egyetlen közbenjáró az Atya és köztetek? Azt mondták: Igen! Mondom, akkor ti tisztára reformátusok vagytok! Az jó! – tört ki belőlük az ujjongó öröm és hiszem, hogy ugyanazt érezték, amit az emmausi tanítványok Jézussal való két órán át tartó beszélgetés után. Beszélgettünk még a házasságról is, mindezt nagyon tömören, összesűrítve, de nagyon jó tanulók módjára hallgatták, mint az egyetemista, akit megkérdeztek, hogy mennyi idő alatt lehet megtanulni héberül, azt válaszolva: miért, holnap vizsgázunk?

Érettségi diplomámon szerénykedő ötös román írásbelimmel, (akkor nagyon örültem neki) a „zabszem szorulása” érzete mellett készültem én is az esketésre, mint a teológus, aki először prédikál. Hamar eljött a nap, Isten segítségével minden rendben lement, a násznép reformátusai büszkén ki is húzták magukat, mindenki örült, no de mi lesz ezután?

Dilemma

Mi lesz veletek ezután kedves Alida és Alex? És mi lesz a közben elrománosodó református hívekkel? Vakok vagyunk, ha nem vesszük ezeket észre. Vagy rábízzuk őket a neoprotestánsokra? Örülnének neki. Skizofrén állapot-e az, hogy román is és református is? Szeretném, ha elgondolkoznánk ezen egy kicsit.

Egyik barátom megjegyezte, hogy eddig azt gondolta, nincs átjárás a kettő között, az ortodox az román, a református az magyar, de vajon felekezetek közötti átjárhatóság lesz a nemzetek közötti megbékélés kulcsa? Isten tudja! Mindenestre elgondolkodtam egy kicsit a témán. Református fejedelmeink annak idején mindent megtettek azért, hogy a románok is anyanyelvükön olvassák a Bibliát és a Kátét. No, de mi történt azután? Mindenestre a nagyjaink, mint Imre Lajos, Makkai Sándor és Ravasz László, a trianoni nemzeti tragédia után, erőst a fejükhöz kaptak mondván, hogy az erdélyi református egyház elhanyagolta misszió hivatását a románok felé, ugyanakkor kijelentették: a nemzeti kérdés nem olthatja ki az evangéliumot. Sőt az is megfordult a fejükben, hogy nem-e Isten emiatt való büntetése az, amit el kell szenvedniük? Talán más lett volna minden, ha a románokat is reformálják? Ki tudja? Késő volt? Még most sem késő!

Sola Scriptura

Vissza a Bibliához! Jónás próféta azt a feladatot kapta, hogy menjen el az ellenséges, rajtuk, zsidókon zsarnokoskodó assziroknak, niniveieknek hirdetni az igét. Semmilyen testrésze nem kívánta ezt, aztán amikor egy halnyi kitérő után mégis a városba ment, azok a szemetek nem megtértek?! Vajon akad-e egy Jónás ma is, hogy a zsidónak zsidó legyen, a latinnak meg latin? A Lélek kész!

Azonban még mielőtt valaki lenemzetárulózna, vagy egyéb kedves megjegyzést tenne rólam, utalnék magyarságom egyik alapigéjére, alaptörténetére is a Bibliából: Sokat tanultam a kananeus asszony történetéből (Mt 15,21-28), amelyben Jézus elmondja, hogy ő Izrael fiaihoz jött, de végül meggyógyította az asszony leányát. Én is tudom, hogy magyar vagyok, Isten ajándéka ez nekem, de ha más nemzetiségből kérik tőlem az Élő vizet, nem tudom nem továbbadni. Szerintem csak akkor okoz gondot nekünk ez az egész, ha nincsenek helyén a dolgok. Nem szabad hivatásunkat kultúrkeresztyénséggé, csak hagyományőrzéssé leszűkíteni, sőt szerintem csak úgy tudunk igaz magyarok lenni, ha igaz krisztusiak vagyunk. Enélkül csak féltéglával mellveregető magyarkodók leszünk.

Mindenesetre úgy gondolom, hogy csak nyerne az egyház azzal, ha megszólítaná a román ajkú testvéreket is, mert Péter apostollal együtt tudom én is azt mondani: „Bizonnyal látom, hogy nem személyválogató az Isten, hanem minden nemzetben kedves Őelőtte, aki Őt féli és igazságot cselekszik.” (ApCsel 10, 34-35) Az ezen való gondolkodásunk is szeretetben menjen végbe!

2 hozzászólás

  1. Ervin tiszteletesnek tökéletesen igaza van, a románság köréből jövő érdeklődőket, akik ezek szerint reformátussá lettek, és keresztyén hítüket a II. Helv. Hitvallás szerint akarják gyakorolni, nem szabad elhagynunk. Az elmúlt 200 esztendő során is gondolni kellett volna erre.
    Sajnos intézményes keretei e román nyelvű lelkigondozásnak még nincsenek, az érintett lelkipásztoroknak kellene felvállalni és kitalálni a megoldásokat.
    Sipos Gábor

Szóljon hozzá