Kezdőlap / Gondolatok / Meddig még a mély

Meddig még a mély

A külváros egyik utcáján a belvárosba igyekeztem. A nyár kora délelőtti fényei kissé zavartak a forgalomban, no de inkább ilyenféle okok kellemetlenkedjenek, mint amilyenek egyébként máskor bosszantanak. Az autórádión éppen a híreket közvetítették.

Az úton hirtelen egyetlen jármű sem közlekedett. Csupán egy hatalmas betonkeverő közeledett úgy negyed-kilométernyi távolságban. Éppen nyugtáztam magamban, hogy a lehető legjobbkor indultam el, és ennek köszönhetően akadálytalanul haladok, amikor a hatalmas jármű megbillent. Kissé letérve az útról a derékig érő gazból kanyarodott vissza. Mielőtt még jobban megijedhettem volna, sokkal kisebb sebességgel még egyszer megismételte a szokatlan mozdulatot. Közeledvén felé, kiszámítottam, hogy a negyedik ilyen manőver engem is veszélyeztet. Lassítottam, kíváncsi lettem a történtekre. Már nagyon közel kerültem az újból egyensúlyba kerülő nehézgépjárműhöz, amikor észrevettem, hogy egy koldust nyomott – ócskavasat szállító szekérkéjével – részben a szegélykövekhez, részben a soha nem kaszált gyomok közé. Mivel első kísérletével nem volt megelégedve, megismételte. Összezavarodtam. Nem voltam képes felfogni a történteket. A sofőr egyébként láthatóan feldúlt arccal igen cingár kis alaknak tűnt. Öregedő szakállát nem divathóbortból hordta. Az autó mocskos ablakán keresztül is jól látszott a gyáva tekintet, amikor észrevette, hogy leszámoló tettének tanúja is van. A gázpedálra lépett és nagyon gyorsan elinalt a helyszínről. A koldus sértetlenül (legalább is testi nyom nélkül) a már ki tudja hányadik karambolt átvészelt szekérkéjét hihetetlen gyorsasággal és szakértelemmel kezdte működőképessé varázsolni. Szomorú arcát alig emelte a kérdező felé. Valami ilyesmit mondogatott, azt is inkább az ócskavasnak, hogy „útjában voltam”. Sokáig nem tudtam megszabadulni az esemény benyomásaitól. Azon túl, hogy valóságos gyilkossági kísérletnek lettem a tehetetlen tanúja, egy sor olyan kérdéssel szembesülhettem, amit ez a társadalom Európa hátsóbejáratának küszöbén sem tud megoldani. A szegénység eluralkodó jelenség. Országszerte hulladékokat gyűjtögetnek, átvevő helyekre szállítanak rengetegen, akik ebből tengetik életüket. Minden bizonnyal nagyon sokan sajnálják az ilyeneket, de segíteni keveset tudnak, viszont a kilátástalansággal találkozva megnő a tehetetlenség érzése. A bizonytalanul élők félelme megnő a leszakadtak közelében, mert a várható jövő borzalma képződik meg bennük. Az említett gépkocsi vezetőjének cselekedete mögött ilyen félelem keltett erőszakot. Még fizikailag is hasonlított a koldushoz, akit valósággal el akart taposni. Lehet jövendő elképzelt önmagát szorította le az útról. Koldusok háborújának lettem szemlélő részese. Itt megszűnt a betyárbecsület, elszakadt a közös mundér, nincs a közös sorsnak semmilyen összetartó ereje. Az állatvilágban csak megbetegedett egyedek pusztítják el fajtársaikat. Az ember képes a lepusztultat is elpusztítani.

Azonban tévedés lenne azt gondolni, hogy a fenti dráma csak a koldusok világában, vagy az azokhoz sodródók között létezik. Az erkölcsi romlás más körülmények között is megmutatkozik az emberek között. Nagyon megdöbbentett az egyébként jól elhallgatott hír, mely szerint Budapesten az augusztus 20-i katasztrofális vihar alkalmával az életüket mentők menekülés közben egyszerűen kirabolták az árusok sátrainak készletét. Némelyeknek több hónapi munkáját, több hónapi megélhetését tönkretéve. Figyelem, ez a cselekedet nem valamely leszakadt társadalmi rétegnek a megélhetési bűnözése, hanem az ünneplő magyarnak!!! Az államalapítás ünnepére, a sok millió forintos tűzijáték megtekintésére felsereglő milliónyi tömeg néhány tagjának a bűncselekménye. Ezek nem ócskavas gyűjtők voltak, nem is éhes utcagyerekek, hanem olyan gátlástalanul élelmesek, akik értékes népművészeti tárgyakban pénzforrást fedeztek fel. Elgondolni is félelmetes, hogy az ünneplésre érkező, a halál siralomvölgyében nem a vezeklést választja, hanem pitiáner tolvajjá válik, másokat létbizonytalanságba taszítva.

Sokat panaszkodó nemzetben élünk. Sorsrontó generáció tagjai vagyunk. Választani mindig is rosszul választottak elődeink, de mi sem mondhatjuk jobbaknak magunkat, sőt időnként alulteljesítünk. Meddig még a mély? Valahonnan illik visszafordulnunk, amíg nem késő.

Csűry István püspök

Szóljon hozzá