“… valaki felmagasztalja magát, megaláztatik; és a ki megalázza magát, felmagasztaltatik.” (Lk 18,14)
Sokféle életterülete van az egyháznak, sokfelé hirdetjük az evangéliumot: templomainkban, korházban, személyes beszélgetések során, alkalmas és alkalmatlan helyen és időben. Talán ez egyik legspeciálisabb „szántóföld” a börtön.
Éppen a napokban kérdezte meg valaki tőlem, amikor meghallotta, hogy börtönbe járok: „Szerinted, Isten megbocsát egy gyilkosnak?” Teljes határozottsággal válaszoltam: „Igen.” Lehet, hogy egy füllentést nem fog megbocsátani Isten, de lehet, hogy ezzel szemben egy gyilkosságot igen. A bűnbocsánat nyitja az őszinte bűnbánat és ha ez a legkisebb bűnnél nincs meg, a bűn megmarad, ha a legnagyobb bűnnél megvan, eltöröltetik.
Mások azt szokták kérdezni tőlem: Nem félsz tőlük? Talán az első alkalmon volt bennem egy kis félsz, de mára már elmondhatom, hogy ez teljesen eltűnt. Aki egyszer is volt benn és akár két szót váltott ottani emberekkel, elmondhatja: nincs mitől félni, mert olyan emberekről van szó, akiknek „méregfogát” kihúzták és megértésre, szeretetre vágynak. Két teológus testvéremet vittem be az elmúlt évben szolgálni, Kaszaniczki Csongor debreceni teológust és Gáti Tibor kolozsvári teológust. Az egyik teológusnak mondták is a rabok: „Tessék közelebb jönni! Nem harapunk.”
Miközben új éneket tanítok és prédikáció közben is, köztük járkálok. Nagyon szeretik az új énekeskönyvet, nem éneklik jól az énekeket, de látom, hogy szívből ordítják, mint egykor Bartimeus: Dávidnak Fia! Könyörülj rajtam! Nem fogom megalapítani általuk a város legjobb kórusát, de az éneklésük őszintesége megfogó. A prédikációba beleszólnak, amit nem is bánok, mert ez teszi igazán élővé az eseményt. Eleinte nem voltam rá felkészülve, de ma már provokálom őket és szívesen szólnak hozzá a témához. Olyan bizonyságtételek hangzódnak el, amelyek nem forgatókönyv szerint, hanem szívből törnek elő. Ezek közül egy párat érdemes megemlíteni:
„Tiszteletes úr, ha engem nem zárnak be a börtönbe, akkor biztos, hogy a pokolra jutok, de itt volt alkalmam elgondolkodni az életemről és tudom, hogy rossz úton jártam.” Nem hittem volna, hogy valaki hálás lesz azért, mert börtönbe került. Íme, ilyen is van.
„Én a templomtól 100 méterre laktam mégis a kocsmába jártam … és itt vagyok!” Hm… Egyszerű, őszinte felismerés, de jó, hogy még idejében megbánta bűneit.
Egyszer a húsvéti istentiszteleten beszéltem a nagypénteki eseményekről, Krisztus szenvedéseiről. Az egyik kigyúrt, erős testalkatú, morcos képű rab prédikáció közben dühösen felugrott és az mondta: „Ha én ott lettem volna szerte-széjjel vertem volna az összes katonát és mindenkit aki Jézust bántotta” Nem viccelt, komolyan aggódott Jézusért és átélte azt, hogy mit tett érte. Szükséges volt ez az áldozat érte is!
Hálás vagyok Istennek azért, mert a börtönben hirdethetem az evangéliumot. Viccelve azt szoktam mondani: „Így jobban értékelem a szabadságot” Valaki azt mondta egyszer: „Azt akarod, hogy jó legyen? Vedd ki a lábadat a paplan alól, majd húzd vissza… Meglásd jó lesz.” Viccet félretéve, azt el tudom mondani, hogy sokszor sokkal őszintébb emberekkel találkozom odabenn, mint idekinn. Azokon az embereken nincs maszk, ha van nagyon össze van törve minden önbecsülés, büszkeség, kevélység. Van mit tanulni tőlük.
Tisztelettel,
Rácz Ervin