Jób (15)

„A szerencsétlent barátjától részvét illeti meg, még ha elhagyja is a Mindenható félelmét. Atyámfiai hűtlenül elhagytak, mint a patak, amint túláradnak medrükön a patakok, amelyek szennyesek a jégtől, amelyekben olvadt hó hömpölyög. Mikor átmelegülnek, elapadnak, a hőség miatt fenékig kiszáradnak. Letérnek útjukról a vándorok; felmennek a sivatagba utánuk és elvesznek. Nézegetnek utánuk Téma vándorai; Séba utasai bennük reménykednek. Szégyenlik, hogy bíztak, közel mennek és elpirulnak. Így lettetek ti most semmivé; látjátok a nyomort és féltek. Hát mondtam-e: adjatok nekem valamit, és a ti jószágotokból ajándékozzatok meg engem? Szabadítsatok ki engem az ellenség kezéből, és a hatalmasok kezéből vegyetek ki engem?” (Jób 6,14-23)
Bizonyára voltám már olyan helyzetben, amikor egyik családtagodról, vagy barátodról szóló orvosi diagnózis nem sok jót ígér. Amikor ez kiderül, akkor betegben és hozzátartozóban egyaránt kavargó érzések törnek fel. Egy pillanatra blokkol az agy, majd amikor feleszmélünk azt mondjuk: ilyen nincs! A beteg idő közben hullámvasúton utazik tovább, egyszer fent, máskor lent, és ilyenkor rajtunk a sor. Nekünk kell beszélni, cselekedni, dolgokat átvállalni. Egyszerűbben fogalmazva mellé kell álljunk. A múltbéli kapcsolatunk sérelmeit le kell tegyük, nem kell felhánytorgassunk semmit, nem kell emlékeztetnünk hibáira és főleg azt szajkózni előtte, hogy látod ez azért van rajtad, mert akkor…
A 14. vers ismét általános érvényű igazságot fogalmaz meg. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy mások iránt részvétlenek legyünk, vagy vádoló lelkülettel lépjünk fel, még a legkirívóbb bűnök, illetve az azok nyomán rájuk háruló következmények esetében sem. Jób barátai sorra ezt tették: nyilvánosan, vagy kissé homályosan fogalmazva, mindig arra utaltak, hogy Jób valami bűnt követett el, és ezért kell hordozza azt a bizonyos nehéz keresztet.
A vádolás, Sátán stílusa, kedvelt, vagy kedves eszköze az emberi életek tönkretételében, az igazságtételt viszont az Istené, és jó lenne, ha ezt az Úr Istennek fenn is tartanánk. A szenvedő embernek együttérzésre van szüksége, függetlenül attól, hogy mennyiben oka az állapotának, „hogy valamiképpen a felettébb való bánat meg ne eméssze” (2Kor 2,7). Jézus sem tett különbséget gyógyításaiban az „ártatlan” áldozatok és olyanok között, akik maguk is hozzájárultak nyomorúságuk létrejöttéhez. Mi se az okokat firtassuk, amikor emberi nyomorúsággal találkozunk, hanem a megoldás és segítségnyújtás módját keressük.
„Ha elhagyta is a Mindenható félelmét”: Éppen akkor, amikor az istenfélő ember megtörik a kísértésben, akkor van szüksége barátai segítségére és megértésére. Ha türelmetlensége miatt csak szemrehányást tesznek neki, teljesen elcsügged, és megmaradt hitét is elveszítheti.
Jób a részvétet hiányolta és még fájdalmában is megérezte, észrevette a szavak mögött megbújó valódi indítékot: „…látjátok a nyomort és féltek”. Jób barátai nem mertek szembenézni azzal a ténnyel, hogy Jóbot igaz ember létére – valamilyen érthetetlen oknál fogva – ilyen nyomorúság sújtja. Hiszen ugyanilyen alapon bármikor érhetné őket is hasonló megpróbáltatás. Ezért választották – talán öntudatlanul is – a legegyszerűbb megoldást: azzal nyugtatták meg magukat, hogy Jóbnak biztosan volt valamilyen titkos bűne és ezt büntette Isten a csapásokkal. Ez az önös indítékból, félelemből fakadó eszme azonban nemcsak téves volt, hanem kegyetlen is, mert Jób szenvedéseit még csak tetézték az igazságtalan vádak, ami a barátok szavain mintegy átsütött, noha úgy beszéltek vele, mint akik vigasztalni kívánják őt.
„Látjátok a nyomort és féltek.” – mondja Jób a barátaink. Nagy igazság van ebben a kijelentésben. Az ember akkor szembesül igazán a szegénységgel, a betegség, a halállal okozta nehézségekkel, amikor tapasztalja és látja azt, és ettől megijed. Én is kerülhetek ilyen és ehhez hasonló helyzetbe. A barátai is el szerettek volna hessegetni maguktól ezt a gondolatot, de nem teljesedett be szándékuk. Valaki azt mondta, amikor koporsó mellett álló embert látsz sírni, akkor az a síró valaki önmagát is siratja egy kicsit. Rádöbben, hogy a földi élet múlandó.
Számomra azt tanítja meg Isten Jóbnak a beszédével, hogy minden időben álljak a szükségben lévők mellé, még akkor is, ha netalán vegyes érzéseket is táplálok felé. Ne az okot keressem, hogy ott akkor, hogy miért került ő ebbe a helyzetbe, hanem biztosítsam jó szándékomról. Illetve Isten, minden ilyen „szerencsétlen barát” (14.v.) élete figyelmeztet arra, hogy én is juthatok ebbe a helyzetbe, nekem is jól fog jönni az emberi jó szó.
K.M.

Szóljon hozzá