Jób (10)

“Miért is ad Isten világosságot a nyomorultnak, és életet a keseredett szívűeknek, akik a halált várják, de nem jön az, pedig szorgalmasabban keresik, mint az elrejtett kincset, akik nagy örömmel örvendeznek, vigadnak, amikor megtalálják a koporsót; vagy a férfinak, aki útvesztőbe jutott, és akit Isten körbekerített? Mert kenyerem gyanánt van sóhajtozásom, és kiáltásaim ömlenek, mint a habok. Mert amitől nagyon rettegtem, az szakadt rám, és amitől féltem, az esett meg velem. Nincs békességem, sem nyugtom, sem pihenésem, mert nyugtalanság jön rám.” (Jób 3,20-26)

Amikor olvasni kezdtem ezt a fejezetet, akkor a 20. vers volt az, amit ceruzával aláhúztam a „készülős-Bibliámban.” (Ezt a Biblilát csak a készülésre használom.) És egyáltalán nem véletlenül tettem ezt. Mégpedig azért nem, mert ebben az egy versben egy olyan jelenséggel találkozhatunk, amely napjainkban is több családnál elő elő bukkan. Miről is van szó?

Arról, hogy Jób a panaszkodása vége felé érkezik, és mielőtt megfedte volna őt Elifáz, a barátja, mondja ki azt, amit én általában idős testvérektől hallok, hogy jobb lenne már meghalni. Jób így fogalmaz, hogy „…akik a halált várják, de nem jön az, pedig szorgalmasabban keresik, mint az elrejtett kincset, akik nagy örömmel örvendeznek, vigadnak, amikor megtalálják a koporsót.” Jób ismét izgatottan kérdezni kezd: miért hosszabbítja meg Isten azoknak életét, akik hozzá hasonlóképpen epekedve várják, sőt keresik a halált?

Úgy gondolom, hogy mindegyik lelkipásztor, aki egy új szolgálati helyre került az első lépése, hogy feljárja a gyülekezetet és megpróbálja megismerni a családlátogatás rendje alkalmával a gyülekezetét. Én is így tettem. Akkor még nem, de a következő családlátogatásokkor azzal szembesültem, hogy nem egy, és nem két idős ember, aki az élettel már meg, vagy be volt telve, azt a furcsa kijelentést mondta, hogy tiszteletes úr, engem itt felejtett az Isten. Rólam elfeledkezett és még nem szólított magához. Hát had ne mondjam, hogy magamban nagyon fel voltam háborodva, hogy hogyan lehet így vélekedni az életről, az idős évekről, Istennek még feladata van velük, így itt kell még szolgáljanak. Csak magamban dúltam, töprengtem a hallottakon. De aztán az évek múltával, ahogy jobban megismertem őket, az életüket, a családjukban a sok sok kusza szállakat, hallgatólagosan igazat adtam nekik. A halál, de főleg a Krisztus általi halálon való győzedelmeskedés, és annak az ajándéka, valóban kijárna nekik, hogy megnyugodjanak. Senki ne érts félre, nem a halálukat kívánom, hanem ismerve életüket, tudom már, hogy mit kérnek Istentől maguk számára.

Jób is ebben a cipőben járt. Volt ennek az embernek része a jólétben, a gazdagságban, a gyermekei, és gondolom az unokái örömében, de most része van abban is, hogy gyászoljon, hogy betegségben szenvedjen. Két oldal van: az öröm és a bánat. És a kettő között nincs egyenlő jel. A szép elmúlt, jó volt, de már nincs. Most van a rossz, a próba, a vakarózás és a viszketés, de ezek felül ott van a lelki fájdalom, amit nem lehet szavakba önteni. És ha matematikailag akarjuk a feladatot megoldani, akkor azt kell mondjuk, hogy bizony Jóbnak az akkori (Igén alapján, jelen) helyzete, sokkal nehezebb, súlyosabb, mint a megpróbáltatása előtti időszak. Mit mond ő? „Miért is ad Isten világosságot a nyomorultnak…” Miért ad jó napot, új lehetőséget, újabb napi fájdalmat. Jobb lenne meghalni, mert aki már koporsóban a föld alatt van, az már nem érez, nem kínlódik.

Bár nem nevesítettem, de most azoktól az idős testvérektől kérek elnézést, akik iránt bosszúságot éreztem azokon a családlátogatásokon. Igen is van ilyen helyzet, amivel szembe kell nézni, és amire fel kell készüljön a gyermek, a családtag, vagy a hitvestárs, hogy szerette földi szenvedései közepette óhajtani fogja az Istennel való találkozás drága lehetőségét.

Másfelől ezekből a versekből, főleg az utolsó kettőből, kiderül az, hogy a testi és lelki fájdalmainak szabályos időközönként, rohamszerűen jelentkeznek. Két roham közt nincs annyi ideje Jóbnak, hogy egy kicsit megkönnyebbüljön, máris jön az újabb hullám. Ezt úgy tudnám szemléltetni, mint, amikor a vajúdó édesanyák a szülés előtti utolsó órákat, perceket élik meg. Jönnek a szülési fájdalmak, először ritkábban, majd pedig egyre intenzívebben. Nincs idő felszusszanni, megpihenni, megerősödni, hogy a következő fájdalmas perceket ki lehessen bírni. És ez oda vezet, hogy az ember felemészti az utolsó cseppnyi erejét is. Nagyon őszintén vall erről Jób az utolsó két versben.

És ezzel az utolsó gondolattal kapcsolatban még valami, ami csak részben kapcsolódik az előző gondolathoz: mi, akik karanténban élünk, panaszkodunk, hogy már mennénk ide oda? Ránk ránk tör a menni és a tenni akarás. Vágyunk az emberek társaságára. Várjuk a szabad mozgás lehetőségét. Nyomorúságos ez a helyzet a számodra? Nekem egy okból az: nem szolgálhatok úgy, mint ezek előtt, és nagyon várom már a gyülekezeti szolgálatot. Nem mondom azt, hogy nem fog számítani ezek után is az, hogy mennyi embert ér el Istennek szava, de a kettőnek is örülni fogok, meg az ötven, hatvannak is. Megtanultam két hónap alatt ezt értékelni. Másfelől örülök a nyomorúságos helyzetnek: azokkal vagyok együtt, akiket nagyon szeretek, és akikért hálás vagyok az Úrnak. Isten kegyelméből el fog jönni a szabadulás. Na de akkor hova megyünk? Na de akkor mit fogunk tenni?

K.M.

Szóljon hozzá