Az alábbiakban a szatmári, pontosabban szatmárpálfalvai származású Vajas Petra exmisszus-gyakornak lelkipásztor bemutatkozó igehirdetését olvashatják, amit Makón mondott el ma a mai Ige alapján.
Lekció: 2Móz 34, 1-9
Alapige: 2Móz 34,6
Az Úr, az Úr irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy!
Kedves Testvérek!
A jelenlévők közül lehet, hogy van olyan közöttünk, aki már látott az elmúlt vasárnap, vagy csak olvasott a kiküldött hírlevélben tőlem, rólam. Azok kedvéért, akik esetleg semmilyen formában nem találkoztak velem: Vajas Petra vagyok, a 2020/21-es tanévre kirendelt exmisszus-gyakornak, azaz hatodéves teológus hallgató a DRHE-ről. Nagyon sok célja van ennek az évnek, többek között, hogy tanuljak, figyeljek, segítsem a gyülekezetet, de mindenekelőtt és legfontosabb célként az első helyre tenném, hogy hirdessem Isten igéjét, adjam tovább az evangéliumot. A hírlevélben a bemutatkozásomat, úgy zártam, hogy szeretném felhívni a figyelmet Isten szeretetére, arra a szeretetre, ami nem olyan, mint a mi szeretetünk, sőt távol áll! Arra a szeretetre, amelyik mind az Ó mind az Újszövetségnek központi fogalma. Arra a szeretetre, amihez az Ószövben hozzá tartozik a hűség, a kegyelem, az irgalom, a megbocsátás. Arra a szeretetre, melynek az Újszövben Isten Fiának az értünk hozott áldozata a „csúcspontja”. Arra a szeretetre, melytől semmi nem szakíthat el minket. Akarva sem találhattam volna jobb igét, a mai napra kijelölt igénél. „Az ÚR, az ÚR irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy!”
Olyan igeszakasz ez, amire szükségünk van ahhoz, hogy helyes Istenképünk legyen, egyáltalán, hogy legyen Istenképünk.
Miről szoktunk beszélgetni egymás között? Mi érdekli a mai kor emberét? Mondhatnánk azt, hogy mindenről szoktunk beszélgetni, és minden érdekli az embert. Vannak alapvető témáink, ilyen az időjárás, a jelenlegi gazdasági, politikai helyzet. Erre rakódnak még a különböző ágazatok, mint a művészet, zene, film, festészet, mindenféle kulturális témák, melyekről az ember szívesen beszél, de ha már beszél róla, akkor nem árt, ha ért is hozzá, legalábbis nem beszél mellé. Ezek mind olyan területek, témák, melyekben egy ember, egy hozzá értő profi szintre juthat, pl. egy festmény leírásakor. Hosszasan tud beszélni a színek kavalkádjáról, mondanivalójáról. Az apró ecsetvonásokról, és szinte mindennek el tudja mondani a jelentőségét, ami egy vásznon található. Ugyanígy egy zenemű értő, aki a legkisebb hibát is észreveszi, vagy ellenkezőleg minden hangjegynek érzi a súlyát. Szoktuk mondani, hogy annak, aki nem ért hozzá néha csak értelmetlen zaj a zene. Tehát, csak azt akarom ezzel mondani, hogy sok mindenhez lehet érteni, sok mindenről lehet beszélni így vagy úgy, de lehet.
Nem tudom ki hogyan tapasztalta, én nem nagyon hallottam csak úgy embereket Istenről beszélni, Isten dolgairól, Isten tulajdonságairól. Lehet azért, mert úgy tartjuk, hogy annak meg van a helye, az nem fér el mindenhol? Vagy, mert félünk róla beszélni? Vagy csak egyszerűen azért, mert sokszor mi sem értjük és inkább nem nyilatkozunk? Vagy, nincs egy kialakult Istenképünk, és nem tudunk mire támaszkodni?
Kicsit sarkalatos, de jó példa, hogy mikor meghalljuk, azt a szót, hogy kávé, azonnal érezzük az ízét, az illatát, előjön bennünk egy kávézós élmény. Amikor azt mondjuk Isten… mi tör fel belőlünk? Van hozzá kapcsolódó élményünk? Jó lenne, ha lenne. Ha tudnánk azt, hogy milyen az irgalmas Isten, a kegyelmes, a hosszútűrő és hűséges Isten! Nem elég érzelmileg ebben elkényelmesedni, ésszel kell érteni. Egyházunk hitvallás a HK is felhívja a figyelmünket, a 64.kérdés feleletben, ami ugyan nem pont erre vonatkozik, de illik ide is, hogy nem lehetünk könnyelműek, nem élhetünk vissza a kegyelemmel, szeretettel. Ha könnyelműek vagyunk, akkor hiábavalóvá tesszük a szeretetet és kegyelmet. Érteni kell, mennyi minden ellenére szerető Isten ő. Arra kell koncentrálni, hogy Isten minket a saját maga képére és hasonlatosságára teremtett. Ehhez képest, hol tartunk mi? És ahhoz képest, hogy mi hol tartunk, Isten hogyan viszonyul hozzánk?!
Ha Izráel népének történetét nézzük, akkor megállapíthatjuk, hogy az ő Isten ismeretükbe is, Istenről való képalkotásukba is, ugyanaz a hiba csúszott, mint a mienkbe. Mégpedig, hogy nem arra figyelünk, hogy hogyan mutatkozik be nekünk Isten, hogyan jelenti ki magát, hanem arra a képre, amit megalkottunk magunkban. Csak az a baj, ez a kép, ez az ismeret, hamis. Csalódáshoz vezet, mint az aranyborjú, melyet Izráel népe saját elgondolás alapján alkotott. Olyat várunk tőle, ami nem tartozik a természethez. Ezen bizony meg tud bukni az Istennel való kapcsolatunk. Amit nagyon nehéz helyreállítani, mert általában nem szoktuk vállalni a felelősséget, általában hárítunk. Mindenki hibás, csak mi nem. Jó volt Egyiptomban, jobb volt ott, Mózes a hibás mindenért. Mózes, aki mindent megtett a népért, aki könyörgött a népért annak ellenére, hogy mennyire nem akart ebben részt venni. Mózes, aki bár összetöri a táblákat, mégis oda megy az Úr elé még egyszer, vállalja a felelősséget olyanokért is, akik magukért és tetteikért nem vállalták. Mózes megtapasztalta milyen a szerető, irgalmas, hűséges Isten. Tudta mit jelentenek ezek a szavak és nem állt értetlenül ezek előtt az isteni tulajdonságok előtt, ahogyan mi tesszük nagyon sokszor. Ő figyelt, mikor bemutatkozott Isten és elvonult előtte, és a megtapasztalást, igyekszik tovább adni, mert tudja, nagyon nagy szüksége van rá a népnek. Ahhoz, hogy mind magukról, mint választott népről helyes képük legyen, és ahhoz, hogy ne torz Istenképet alkossanak. Nagyon könnyen kiderül egy emberről, egy közösségről, ha hamis az a bizonyos kép. Onnantól kezdve, hogy bűnös vagyok, de Isten így is szeret, egészen odáig, hogy mindig mindent megbocsát úgyis, onnantól kezdve elbagatellizáljuk Mózes válaszát, hogy: az ÚR irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy! Mert ha valóban az élő Isten előtt állunk, ha valóban az a hatalmas Isten él bennünk és velünk, akkor borzasztóan tud fájni a bűn. És ha tud fájni, akkor tudni fogjuk mit jelentenek ezek a jelzők, hogy irgalmas, kegyelmes, türelmes, szerető, hűséges. Az igazi Isten olyan félelmetes, olyan hatalmas, olyan szent és jó, hogy belerendül az ember egész valója, amikor elé áll! És ha valóban az élő Isten előtt éljük a mindennapjainkat, akkor olyan az életünk is! Mert a hatalmas Isten képes belenyúlni, képes belemarkolni az életünkbe, ellentétbe azzal a hamis istennel, akit oly sok magunknak kialakítunk. Az igazi Istennel nem lehet megtenni, hogy figyelmen kívül hagyjuk. Nem lehet megtenni, hogy imádkozunk, aztán minden megy tovább, mint előtte.
Nem véletlenül hangzik el a parancsolatban, hogy ne csináljunk magunkat hamis képet. Következményekkel jár. Sőt, bűn- súlyos bűn- nem ismerni, félre ismerni az Istent! Torz emberek lesznek, torz társadalomban, torz értékekkel és nem erre kaptunk parancsot, hogy tovább adjuk! Hanem arra, amit Mózes is tovább adott a népnek: az ÚR irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy! És egyen egyenként mindannyiunknak felelőssége van abban, hogy Isten nagyságos dolgait tovább adjuk. Viszont ehhez előbb az kell, hogy saját magunk tisztában legyünk Isten nagyságos dolgaival.
Senki nem képes helyes Istenképet alkotni. Senki! Egyedül Isten tud magáról igazi képet formálni. Az a kép, amit önmagáról készített, az Jézus Krisztus! Jézus nélkül nincs helyes Isten ismeret! Az ő szenvedésében vált nyilvánvalóvá Isten szeretete. És a mi felelősségünk is rámutatni erre a keresztre másoknak! És megláttatni másokkal, hogy mit jelent, hogy: az ÚR irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy! El kell dobni minden hamis elképzelést! Minden olyan alakot, ami nem egyezik Jézus alakjával.
Ő akarja bennünk helyreállítani az elromlott istenképet. Azért, hogy bennünk, az életünkben, a mozdulatainkban, a szavainkban formálja ki saját magát. Azért, hogy hasonlóvá tegyen önmagához. Ne hagyjuk mindenféle külső körülményeknek, hogy alakítsák azt a képet! Ne hagyjuk a világnak, alakítani ezt.
Nem könnyű, úgymond „lekapcsolódni” a világról. Nem megy könnyen Isten dolgaira hangolódni, mert mindig történik valami az életünkben, amit mi fontosabbnak vélünk. Viszont, ha visszatekintünk, akkor mit látunk? Észrevesszük Isten hatalmas tetteit? Amikor meggyógyított, amikor nem hagyott szenvedni, amikor mellénk állt, amikor reményt adott, amikor küldött valakit számunkra. Sokszor nem látjuk az útnak a végét. Nem tudjuk, nem egészen értjük mért indulunk el Egyiptomból, mikor az út olyan hosszú, fárasztó és semmi sem úgy alakul, ahogy azt mi elképzeltük. Mindig arra gondoljunk, mennyi és milyen nehéz úton végig hozott már minket Isten. És erről beszélnünk kell, azért, hogy az utánunk jövők tudják, hogy kibe vessék reménységüket! Ne céltalanul bolyongó emberek legyenek, hanem Krisztust követők és vele járok.
A 78. zsoltár 8. verse is felhívja a figyelmünket: „Ne legyenek olyanok, mint őseik, a dacos és lázadó nemzedék, az állhatatlan szívű nemzedék, amelynek lelke nem maradt hű Istenhez”
Legyen ez a közös célunk, hogy úgy tudjunk beszélni Istenről, hogy az emberek meggyőződjenek, hogy ismerjük őt és nem csak üres szavak hagyják el a szánkat. Legyen ez egyéni cél, és gyülekezeti egyaránt, hogy azt lássák, hogy felelősséget érzünk mindenki iránt, akinek valamikor, valami miatt torzult az a bizonyos képe Istenről. Legyünk készek mindenkor bizonyságot tenni arról, hogy: az ÚR irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy! Isten oly sokszor megállt előttünk, ha végiggondoljuk az életünket, s bemutatkozott, mint szerető, irgalmas és hűséges Isten. Idézzük fel ezeket a pillanatokat, s erről tegyünk bizonyságot!
Persze ez egyedül, csupán emberi elhatározásból nem megy. Ehhez kérjük a Szentlélek Isten segítségét! Ámen!