Kezdőlap / Egyházmegyei hírek / Etikai kompetencia az egyházakban – Interjú Király Lajossal

Etikai kompetencia az egyházakban – Interjú Király Lajossal

Forrás: ELEK GYÖRGY – Friss Újság

Hosszú idő telt el az őskeresztyénségtől napjainkig, s ez idő alatt sok minden megváltozott. Mint minden korban, a jelenkor emberének is meg kell fogalmaznia a maga etikáját. Király Lajossal, a Szatmári Református Egyházmegye esperesével etikai kérdésekről beszélgettünk.

— Sokan teszik fel a kérdést, hogy az egyháznak szüksége van-e etikai kompetenciára.
— Mi azt látjuk és tapasztaljuk, hogy manapság elsősorban nem a dogmatikai, hanem az etikai kérdések foglalkoztatják az embereket. Tehát elsősorban nem a Madách által is megfogalmazott homousionhomoiusion ellentétkérdések a primer fontosságúak, hanem a mindennapok problémáinak megoldásai. Kálvin János 1537-ben Genfben megfogalmazott szavai így hangzanak: „A magunk részéről nem úgy tekintjük tisztségünket, mint amely oly módon lenne behatárolva, hogy amikor a prédikáció véget ért, feladatunk elvégzett lenne.” Azaz a keresztyén közösség és benne az egyén, legyen bármilyen felekezethez tartozó, nem csak addig kell keresztyén legyen és etikusan viselkedjen, amíg a  templomban van, hanem akkor is, miután véget ér az istentisztelet. Nemcsak vasárnap lehet megbocsátani és szeretni a másikat, amikor a templomban vagyunk, hanem utána is. Ugyanakkor azt is jó látnunk, hogy az egyház tagjai egyszerre igehirdetők és igehallgatók. Kálvin szerint: „a hit megújítása következményekkel jár az együttélés rendjére”. Tehát itt arról van szó, hogy elsősorban nem a hagyományaink újítanak meg, hanem az Istenbe vetett élő hit. Ugyanakkor azt is mondhatjuk, ha nincs hagyomány, akkor gond lehet az életünkben, de ha csak hagyományok vannak, akkor meddő formalizmus lesz az élet. Hogy mennyire van szükség az etikára, azt Carl Lorenz a  következőképpen fogalmazza meg: „Az emberségtúlélése nem technikaiképességeitől függ, hanem etikájától.” A huszonegyedik században, a technika korában nehéz elhinni, hogy az emberiség túlélése nem a technikai képességétől függ, hanem az etikájától. Ezt elmondhatjuk a bevándorlástól kezdve a klónozásig, a reproduktív medicináig, és így tovább.

— Miért van szükség szociális és keresztyén etikára?
— Elsősorban azért, mert megváltoztak az élet alapvető körülményei. Az ószövetség korában patriarchális rendszerben élt a család, melyben az édesapa mint vallási vezető döntött gazdasági és családi kérdésekben. Ez mára teljesen megváltozott. Ugyanakkor megváltoztak az emberek szociális kapcsolatai, a közösségi élet kultúrája és a mentalitás. Nagymértékű változás tapasztalható az élet-halál, egészség-betegség kérdéskörében is. Míg korábban az élet és a halál — születés, betegség stb. — egy közösségi térben zajlott, addig mára ezek többnyire intézményekben történnek, a családtól távol. Az Amerikai Egyesült Államokban már arra is képezik a lelkipásztorokat a teológián, hogyan kell megállni egy olyan beteg ágyánál, akin hamarosan eutanáziát fognak végrehajtani. Változások történtek a családok életében is. A születés és a halál már nem „közösségi élmény és rítus része” az individualizálódott világban, így a kommunikáció mély szintjén is változások történtek, és a családnak inkább az érzelmi funkciója domborodik ki. Az egyik legnagyobb kérdés az, hogy az egyház miként tudja áthidalni etikai kérdésekben az őskeresztyénséget a jelennel, ugyanis közel kétezer év választja el a korokat egymástól, és úgy
tűnik, hogy van közöttük egy nagy kulturális szakadék. Vegyük példának okáért a tízparancsolatot, mely többek között arra figyelmeztet, hogy „Ne kívánd a felebarátod ökrét, szamarát!” Ez a megfogalmazás ma már megnevettet. Mondhatnánk ma: ne kívánd a felebarátod luxusautóját! Ezt a szakadékot át kell a mai keresztyén etika hidalja és érthetővé kell tegye.

— Milyen etikai kihívások vannak ma?
— Tisztázni kellene, mit tudunk mondani mi, keresztyének például gazdaság-, politika-, szexuál- és orvosetikai szempontból. Hadd álljon előttünk néhány példa! A gazdaságetika terén mit tud ma mondani az egyház a  munkanélküliségre, a nők helyzetére?  Mit tudunk mondani politikaetikai szempontból az atomháborúra, a hadviselésre, a biológiai fegyverekre? Tudunk-e válaszokat megfogalmazni a Biblia tanításából? Szexuál- és bioetika
szempontjából hogyan vélekedünk a nemi identitásról, a pedofíliáról?
Az orvosi etika szempontjából mi a véleményünk a béranyaságról, kié az a gyermek? Azé, aki neveli, vagy a béranyáé, aki szülte őt? Körülbelül tíz éve botrány volt az egyik németországi keresztyén felekezetben, s emiatt sokan kiléptek az egyházból. A szociológusok viszont arra lettek figyelmesek, hogy a más felekezetűek közül is kiléptek az egyházból. Akik az „egyház peremén” voltak, és látták az etikai botrányt, azok számára jó ok volt arra, hogy otthagyják az egyházat.

— Milyen áthidalás sok lehetnek?
— Ott van az Imago Dei, azaz az istenképűség, amely az emberi méltóságot is magában hordozza. Isten az embert a
maga képére és hasonlóságára teremtette, olvashatjuk Mózes első könyvében. Ebből levezethetjük azt, hogy az Isten
képére teremtett embernek milyen joga van ahhoz, hogy a munkahelyén méltóságosan tudja végezni a feladatát. Emberi méltóságának megőrzése érdekében joga van a gyógyuláshoz, a tanuláshoz, az orvosi ellátáshoz. Kérdés, hogy joga volt-e az embernek eldönteni, hogy melyik az értékes és melyik az értéktelen élet Auschwitzban és más helyeken.

– A szexuáletika kérdésében az egyház állást kell foglaljon olyan kényes kérdésekben is, mint a prostitúció kényszerítése. Vannak ugyanis olyan országok, ahol lányokat kényszerítenek a prostitúcióra. Mi az egyház feladata ebben a kérdésben?

Ha a tízparancsolatot nézzük, az egyik legfontosabb etikai tartalma az, hogy az emberi kapcsolatokat szabályozza: határt szab és védelmez. Elsősorban nem tilt, hanem védelmez. Ugyanakkor etikai kérdésekben segítségünkre van a szegények és elnyomottak védelméről szóló bibliai üzenet: „amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is… velem tettétek meg…” (Máté 25, 31–46). A felebaráti szeretet gondolata és fogalma szintén útmutatást ad etikai kérdésekben.

— Hogyan viszonyulnak a keresztyén egyházak az embrióval való kísérletezéshez?
— Ez mindig egy óriási keresztyénetikai kérdés volt. Már a korai egyházatyákat is foglalkoztatta az a kérdés (többek között Tertullianus és Augustinus is véleményt nyilvánított a kérdésben), hogy mikor „kap életet” a magzat. Voltak, akik a 40., míg mások a 70–90. napot jelölték meg, amikor az agyi funkciók is megjelennek. Voltak olyanok, akik arról beszéltek, hogy az életet örököljük, de többen amellett foglaltak állást, hogy Isten adja azt. A magzat „életútjának” három fontos állomása foglalkoztatta tehát a korai teológusokat: a megtermékenyülés, a beágyazódás és a 40. és 90. nap közötti történések. Különböző felekezetek eltérően viszonyulnak a kérdéshez. Ha az emberi méltóság szempontjából közelítjük meg a kérdést, akkor felmerülnek jogi, technikai, illetve etikai felelősségi szempontok. Ezek sok esetben nem fedik egymást. Ha nemet mondunk a tudományra, és azt mondjuk, hogy nem fogadjuk el a mesterséges megtermékenyítést, akkor nemet mondunk a segítségnyújtás lehetőségére is. Ma is vannak olyan egyházak, amelyek nemet mondanak az orvosi beavatkozásra. Az asszisztált reprodukciós technikának, vagyis a petesejt mesterséges megtermékenyítésének két alapvető formája létezik, amelyek közül az egyiket in vitro, azaz testen kívüli megtermékenyítésnek nevez a szaktudomány. Többen az „életképességet” a megtermékenyítés utáni tizennegyedik napra teszik, amikor már megtörténik a méhben a beágyazódás, és ezt követően (16–22. nap) kialakul a „baba” szíve. Tehát ekkor már lehet látni némely életadottságokat, de a protestáns egyházaknak az egyik alapgondolatuk, hogy nem tesznek egyenlőségjelet a néhány napos embrió és a kilenc hónapos magzat között. Ugyanakkor hiszik és vallják a fogantatás előtti relációt Istennel (Jeremiás 1), és azt, hogy az embrió nem orvosi nyersanyag.

— Beszéltünk arról, hogy mikor kezdődik az élet, de mikor ér véget?
— Az orvostudomány különbséget tesz a klinikai, az agy- és a biológiai halál között. Az agyhalál állapotában, azaz az agy működésének teljes és visszafordíthatatlan megszűnésekor, amikor még gépekkel mesterségesen fenntartható a megfelelő testhőmérséklet, lehetőség van a szervátültetésre. A vallásokban, így a keresztyénségben is fontos helyet foglal el a halál kérdése. A Biblia azonban az orvostudomány által ismert három „haláltípus” mellett ismer egy másikat is: amikor az ember kapcsolata megszakad Istennel. Tehát a halál ily módon az Istentől távol kerülést, a kapcsolatnélküliséget is jelenti. Az emberi kapcsolatokban is szoktuk azt a kifejezést használni, hogy „meghalt a kapcsolat”, azaz nem működik és nem életképes.

— Hol van az ember méltósága?
— Az emberi élet keletkezésének hajnalán három állomást említettünk, követtünk a beszélgetésünk során: a sejtek egyesülését, a beágyazódást, illetve a 40–90. napokat. Egyes felekezetek embrionális emberről, a protestáns egyház azonban emberi embrióról beszél. Az előbbi szigorúbb megközelítés, és a felnőtt embert a petesejttel teszi egyenlővé. A protestáns megközelítésben azonban több válaszlehetőség rejlik. Azt tanítja, hogy a petesejt nem egy massza, nem egy olyan dolog, amivel bárhogyan lehet cselekedni, azonban a méltósága nem egyenlő a felnőtt emberével. Ha nem lehet egyenlőségjelet tenni az embrió és a felnőtt ember közé, akkor egy ideológiai megmerevedés azt mondani, hogy a tizennégy napos embrió olyan érték, mint egy kilenc hónapos magzat.

— Életet elvenni felelősség, de életet adni is az — tanítja az egyház. Hogyan értelmezzük ma ezt a megállapítást?
— Számtalan kérdést vet fel ez a kijelentés. Ki döntheti el, hogy lehet-e abortuszt végezni, ha a gyerek veszélyezteti az anya életét, vagy ha fogyatékosságra valló jelek mutathatók ki? Ugyancsak kérdés: mi van akkor, ha egy nőt megerőszakolnak? Ki döntheti el, hogy meg kell-e tartsa a gyereket? Bele lehet kényszeríteni egy életet egy olyan közösségbe, ahol esetleg nem talál elfogadásra? Az emberi élet nem egy tulajdon, nem úgy cselekszünk vele, ahogy akarunk. A politika, de a jog is azt tanítja, hogy az emberhez hozzátartozik a vele született méltósága. A keresztyén tanítás azonban ehhez hozzáteszi azt, hogy a méltóságot maga Isten ajándékozta az embernek.
A felebaráti tanács tehát úgy hangzik, hogy az őssejtkutatásban korlátolt szabadságot lehet adni az embernek. Ha azt a célt szolgálja, hogy a megszületett gyermeken terápiát, gyógyítást végezzünk általa, fenntartásokkal elfogadható, azonban ha manipuláció céljából használnák, akkor nem.

— Mennyire hasznos az orvostudományban kialakult mechanikus emberkép a gyógyításban?

— Az orvostudomány erősen differenciálódott és darabokra hullott, mint megannyi más tudományterület. A legnagyobb gond az, hogy ebben a feldaraboltságban éppen a lényeg, maga az ember vész el. Ha például valaki elmegy az orvoshoz, mert mondjuk gond van a májával, az ember egy tokká válik a szerve körül. Az orvost elsősorban csak a máj érdekli, és annak örül, ha a tok — az ember — mindenben engedelmeskedik. Természetesen nem az orvosok ellen akarok szólni, hiszen sok jó barátom van közöttük, hanem az ellen a jelenség ellen, amely napjainkban a diszciplínák területén jelentkezik. Az Egészségügyi Világszervezet, a WHO 1948-ban kimondta, hogy az „egészség a teljes testi, lelki és szociális jólét állapota, és nem csupán a betegség vagy fogyatékosság hiánya”. A teológia ehhez még hozzáteszi, hogy az ember képes elhordozni a betegséget és a szenvedést is. A betegeket két szempontból lehet megközelíteni: terápiás módon, teológiai szempontból pedig integrálni, egy-egy betegséget elviselhetővé tenni számára úgy, hogy a beteg azt érezze, teljes életet él.

— Az egyház együtt tud működni a tudománnyal?
— Az egyház nem akarja leseperni az asztalról a tudományt, mert lehetőséget ad a gyógyításra, de abban a pontban, amikor már nem a gyógyításról szól, hanem az istenképűséget rombolja, akkor annak ellentmond.

Szóljon hozzá