Kezdőlap / Egyházmegyei hírek / Alázat, tisztelet, hála – beszélgetés Sipos Miklós lelkipásztorral

Alázat, tisztelet, hála – beszélgetés Sipos Miklós lelkipásztorral

Vasárnap búcsúzik a Németi református gyülekezettől Sipos Miklós lelkipásztor, volt esperes. Negyvenegy év lelkipásztorság után vonul nyugdíjba. Szívében hála van, az alázatot tartja a legfontosabb lelkipásztori tulajdonságnak. Ezen a héten beszélgettem vele, szinte költözés közepette. Ezt az interjút a Harangszó Rádió (459.) műsorában is meghallgathatják a City Rádióban szombaton 11 órától, de az alábbiakban is elolvashatják.

Milyen érzésekkel búcsúzik a gyülekezettől?  

A búcsúzás mindig vegyes érzelmeket kelt az emberben, mert az óhatatlanul azt jelenti, hogy valaminek vége van, egy korszak véget ért. Természetesen ugyanakkor egy új kezdetet is jelent, mert megéljük és megtapasztaljuk: az Úr Isten mindig úgy rendezi a mi életünket, ha egy ajtó bezáródik, a másik kinyílik, sőt még be se zárult, már nyitva van az a bizonyos másik ajtó. Az, ami a hátunk mögött van, azt ismerjük, azt nagyon nehéz pár percben összefoglalni. Az, pedig ami előttünk van, ismeretlen, és az Isten sokkal jobban szeret annál, hogy azt az orrunkra kösse.

Ami hátam mögött van, elfelejtem. – mondja Pál apostol. De hát még is egy ilyen nagyon szép pálya végén a háta mögött levőkről szeretnék kérdezni. Állomások vannak, Kolcsról indult…

Nagykolcsról indultam, lelkészcsaládban nőttem fel, s nyilván lépés előnyben is voltam bizonyos tekintetben ezért. Mindenki az életére visszatekintve talál egy pontot, amire azt mondja, hogy az Úr Isten engem itt fogott meg. Nekem ez egy istentisztelet volt, amikor édesapám prédikált. Jézusnak az a példázata volt alapige, amikor elmondja, eljön az a nap, amikor jobb és balkéz felől állítja az embereket, s elmondja, hogy te a kicsinyekkel ezt meg ezt cselekedted meg… (Mt 25,31-46) (https://abibliamindenkie.hu/uj/MAT/25/) Úgy a szívembe égette az Úr Isten, hogy tőlünk egyszerűen azt várja el, hogy másokkal jót cselekedjünk. S aztán, hogy ez a jócselekvés nekem a lelkészi pályát jelentette, ez attól a pillanattól kezdve egyértelmű volt. Ez volt az a pillanat, amikor Isten kijelölte az utat. A kolozsvári teológia elvégzése után következtek a segédlelkészi évek Németiben. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy Dr. Fábián György mellett kezdhettem, aki egy kitűnő szónok, rendkívüli egyéniség volt, jólképzett teológus, nagyon sokat tanultam tőle. Hálás is vagyok az Úr Istennek, hogy ezt megadta nekem, de sajnos kevés volt ez az idő, mert egy évet voltam itt segédlelkész, amikor autóbalesetben meghalt. S aztán innen Szatmárnémetiből Hiripre kerültem ki, egy akkor még kétszáz lelken felüli gyülekezet, a világtól elzárt hely, hiába volt tizenkét kilóméterre a várostól, semmi közlekedési lehetőség nem volt. Nagyon szép hét esztendőt töltöttünk ott, amikor az önálló lelkipásztori szolgálatot megkezdtem, belevethettem magam a munkába… Azok a gyönyörű élmények, amikor láthattam, hogy a falu apraja-nagyja ott van a templomban, délelőtt és délután is, sőt délután talán még többen is mint délelőtt. Onnan hívtak meg Szamoskrassóra, ami minden téren előrelépés volt, hiszen a 250 lélekhez viszonyítva 950 lelkes volt abban az időben.

Mennyire volt ez előny vagy hátrány, hogy szinte hazaérkezett, azaz nagykolcsiként abból a községből származott?

Én mindenképpen az előnyét éreztem annak, hogy a szomszéd faluban születtem, ismertem már a gyülekezetet. Az ember soha nem parancsra fogja megkapni a tiszteletet, hanem a hiteles életvitele miatt. Soha nem próbáltak meg tegeződni társaságban vagy bizalmaskodni. A tiszteletet mindig mindenkitől megkaptam. Ehhez az kellett, hogy mindig mindenkinek megadtam.

A beszámolóból nekem átjön egy kedves és boldogságteljes hangulat, pedig azért 90 előtt vagyunk.  Mondhatnánk, hogy az az időszak tele volt megpróbáltatásokkal, nyomorúságokkal, és mégis hálát érzek a szavaimban. Hogyan lehetett dolgozni olyan nehéz körülmények között?

Ott voltak például az áramszünetek. Faluhelyen bűnbánati istentiszteleteket tartani, csak késő este lehetett, amikor mindenki a jószágot elrendezte. Annak is megvolt a varázsa, hogy a petróleumpát kitettük az úrasztalára, és szépen megtartottuk az istentiszteletet. Persze megélni azt a nehéz helyzetet, hogy mivel behoztuk a gyermekünket Szatmárra, magyar tagozatra, mert ott Hiripen éppen megszüntették, ennek okán másnap kirúgták a feleségemet… nyilván ez is benne volt a pakliban. Mint ahogy az is, hogy rendszeresen tapasztalni kellett különböző nehézségeket. Ezeken mindig túlsegített az, hogy ott volt a gyülekezet. Volt hol szolgálni, volt kinek szolgálni. És az Úr Isten mindig megadta a látható gyümölcsöt is: összetartást, szeretetet, békességet, tenni vágyást. A legnehezebb periódusban, építkezési engedélyt nem kaptunk, építőanyagot vásárolni nem lehetett… Hiripen gyülekezeti termet építettünk önerőből, közmunkával. Ezek azok a dolgok, amik mindig adták az erőt és a kitartást. Krassón ugyanez volt a helyzet. 1989 januárjában kerültem oda: gyülekezeti termet építettünk, 1990 után, ahogy csak lehetett kiharcoltuk, hogy a volt felekezeti iskolát kapjuk vissza. Ifjúsági központot, idősek napközi otthonát létesítettünk. Az első falusi gyülekezet voltunk a megyében, ahol ravatalozót alakítottunk ki. Énekkar, vegyeskar, nőikar, férfikar… csodálatos munka volt az. Itt az ember nem tehetett mást, mint beállt abba a pászmába, s csinálta örömmel, szívesen.

Hogyan élte meg a változást? Hirtelen mindent lehetett. Mi újat hozott ez?

A változás után annyiban tágult a kör, hogy más gyülekezetekkel a kapcsolattartás már könnyebb volt. Úgymond kilehetett lépni a pincéből a napfényre, hozott egy új szint a gyülekezet életébe. Nem beszélve arról, hogy attól a pillanattól kezdve a kulturális tevékenységét is kibontakoztathatta az egyházközség. Nagyon híres személyiségek megfordultak Szamoskrassón: a lengyel nagykövet, Magyarország nagykövete, történészek, tudósok, közéleti személyiségek… Rengetek kulturális rendezvényünk volt akár Bem József kapcsán is. Az egyházközség keretén belül létrehoztunk egy tájházat is, összegyűjtöttük a még fellelhető régi munkaeszközöket, hogy ne kerüljenek a feledés homályába.

Hirip, Szamoskrassó és Németi

Annyira felgyorsultak az események, hogy 1994-ben a Szatmári Református Egyházmegye voltaképen különvált a Nagykárolyi Református Egyházmegyétől az áttekinthetőség miatt. Ekkor az új szatmári egyházmegye ily módon első esperese lett 16 évig, egy négy és két hat éves cikluson át. Az utóbbi két ciklus előtt ellenjelölt nélkül lett esperes.  

Azelőtt valóban áttekinthetetlen volt az egyházmegye: az Avastól a Tövishátig mintegy 72 gyülekezet. Az első választás számomra egy óriási nagy meglepetés volt, hiszen én akkor a fiatal generáció egyik tagja voltam. Amikor eljött a jelölés ideje, a közgyűlés után, amikor megkérdezték vállalom-e, először nemet mondtam, de a nekem bizalmat szavazók meggyőztek, hogy ne hivatkozzak a fiatalságomra, mint a próféta, ne mondjam, hogy fiatal vagyok én, tessék elvállalni! Kovács Ferenc és Fodor Lajos volt a másik két jelölt és az első körben a többség szavazatát a választói közgyűlésen elnyertem. Így lettem én 1994-ben az akkori Királyhágómelléki Református Egyházkerület legfiatalabb esperese. A két hat éves ciklusban az Esperesek Kollégiumának elnöki tisztségét is betölthettem. Szép, kellemes emlékek fűznek ehhez a munkához is, mert mindig jó hangulatú, őszinte megbeszélések voltak. Az egyházmegyében sem voltak veszekedések. Ez nem azt jelenti, hogy nem voltak problémáink, de mindig ott benn a lelkészi közösségben meg tudtuk beszélni, lelkipásztorhoz illő módon. Kimondottak büszke vagyok rá, hogy tizenhat év esperesség alatt egyetlen fegyelmi sem volt.

Nem akarok kategorizálni, de vidéki lelkipásztorként, amikor bejött Németibe, ami ha kertváros is, más. Milyen kihívásokat jelentett ez?

Remélem senki nem érti félre a szavaimat: nem éreztem új kihívásnak. Ugyanis én mindig azt vallottam, hogy a hiripi, a szamokrassói egyháztag is igényes, és nem mellébeszélésre és egyebekre vágyik. Ott valamit kapni akar. Egy lelkipásztor élete a folyamatos készülés, önképzés, tanulás. Ez lemérhető talán az én pályafutásomon is. Ha egy fokkal jobban is prédikáltam például Németiben, mint Krassón, az azért volt, mert idővel érettebb lettem.

Úgy érzem, tele van a szíve hálával…

Csak hálával mindenért. Akkor, amikor megjártuk életünknek a mélységeit, különböző tekintetben, akár családiakat, vagy másokat, amiken végigvezetett az Úr Isten, nekem mindig volt egy kapaszkodóm, hogy „Isten mifelőlünk valami jobbról gondoskodott.” (Zsid 11,40) Nem azt a pillanatnyi helyzetet kell nekem most nézzem, hanem arra kell gondolni, hogy ha valami jobbról gondoskodott, akkor az el is fog jönni. Ez erőt kell adjon.

Biztos fantasztikus dolog lehetett megélni, hogy lelkipásztori szolgálata végén, szinte utolsó aktív munkájaként, az unokáját megkonfirmáltathatta.

Ezek a lelkipásztor életében csodálatos ajándékok. Amikor gyermekedet, unokádat kereszteled, konfirmáltatod, esketed… Ezek olyan családi események, amelyet örömmel, szívesen kell vállalni. És nem elég egy egész élet, hogy ezt az Úr Istennek megköszönjük, hogy ilyenekkel is meg tud ajándékozni bennünket.

Holnap, a búcsúzáson, milyen Igéről fog prédikálni?

Én mindig vallottam azt, hogy nincsenek véletlenek. Egy évvel ezelőtt kértem Istent, hogy hozza elém azt az Igét, amit majd annak idején, amikor elköszönök, felolvashassak a gyülekezetnek. A Bibliaolvasó Kalauz szerint ezekben a napokban olvassuk Sámuel visszavonulásának történetét. Amikor ezt elolvastam, tudtam, hogy ez lesz az!

Adatokban, röviden, hogyan néz ki ez a 41 év szolgálat?

Igyekeztem segédlelkész korom óta jegyezni a szolgálatokat. Összesen, a gyülekezeteimben, tehát a vendégszolgálatokon kívül összesen 7166 igehirdetési szolgálatom volt, 321 gyermeket kereszteltem meg, (90 után drasztikusan csökkent ezek száma), 137 ifjú párt indítottam el közös útjukra, 1350 temetési szolgálatom volt. (ami nagyon sok).  Voltak más jellegű szolgálatok is, a gyülekezeteimen kívül. Szolgáltam Németországban, Svájcban, Brüsszelben az Európai Parlamentben. (Tőkés László püspök szervezésével egy keresztyén konferencián, ahol tolmácsok fordították ott rögtön az igehirdetésemet a nyitó istentiszteleten, a pünkösd csodáját átélve, hiszen mindenki értette, amit mondok.)

Mit tart a legfontosabbnak a lelkipásztori szolgálatban?

Az alázatot. ALÁZAT az Ige iránt, Isten iránt. Ebből fakad minden más. Ebből aztán kinő, úgy ahogy felsorolja Pál is a Galatákhoz írott levelében, a lélek gyümölcse. Itt is így van. Ebből fakad az istenszeretet, az emberszeretet, a hűség. Ez a lényeg. És ha ez megvan, akkor az ember nem elkeseredve, nem hibásokat keresve, hanem őszinte hálaadással tud az életéből egy korszakot lezárni, bizakodva tekintve a jövendő felé, hogy az Úr Istennek, ha eddig gondja volt rá, a jövőben is lesz. És ha Ő úgy érzi, hogy ha egy idősödő eszközre még szükség van, akkor majd meg fog találni.

Kérdező: Rácz Ervin

Szóljon hozzá