Kezdőlap / Egyházmegyei hírek / A lelkipásztor feladata az igehirdetés – Interjú Kovács Sándorral

A lelkipásztor feladata az igehirdetés – Interjú Kovács Sándorral

Forrás: frissujsag.ro

Több mint negyven év lelkipásztori szolgálat után nyugdíjba vonul Kovács Sándor, a Szatmári Református Egyházmegye volt esperese, egri lelkipásztor. Tegnap búcsúzott az egri gyülekezettől. Életéről és lelkipásztori pályájáról, a lelkészi hivatás lényegéről kérdeztük.

— Honnan indult, hova vezetnek vissza a gyökerei?

— 1954. november 6-án születtem egy színtiszta magyar református faluban, a Szilágy megyei Szilágyzoványon. Abban az időben 1400–1500 ember élt a településen. Nagyon büszke vagyok arra, hogy magyar paraszt szülőknek a gyermeke vagyok, akiktől két dolgot tanultam meg: a drága jó anyám átadta nekem azt a tiszta kálvini hitet, ami ma is éltet, amit negyven éven keresztül Isten segítségével próbáltam a szószékről — segédlelkész koromban a szatmárnémeti Láncos- és a kültelki templomban, majd hat és fél évig Kisbábonyban, harminckét évig pedig Egriben — hirdetni; édesapámtól pedig a nyakasságot örököltem, valamint a nemzet iránti szeretetet. A hit és a nemzet iránti szeretet vitt el odáig, hogy a saját fajtámnak sokszor úgy tűntem fel, mintha ellensége lennék, mert hangoztattam a hitemet és a nemzet iránti szeretetemet.

— Hol végezte a tanulmányait?

— Az első nyolc osztályt a szilágyzoványi iskolában végeztem. Az akkori tanári kart aranygárdának nevezték sokan. Huszonketten végeztük el a nyolcadik osztályt, abból tizenegyen jutottunk be a szilágysomlyói középiskolába. A harminckilences létszámú középiskolai osztályban tizenegyen voltunk a szülőfalumból. Abban az időben nem lehetett beszélni az iskolában a hitről és a nemzetről, de a mi tanáraink megtalálták a módját annak, hogy belénk neveljék. Érettségi után elvittek katonának a konstancai Mihail Kogălniceanu reptérre.

— Mikor és milyen sugallatra választotta a lelkipásztori hivatást?

— Én nem tudom elmondani azt, amit nagyon sok lelkipásztor szépen megfogalmaz, hogy mikor, milyen körülmények között szólította meg az Úristen, és lett lelkipásztor az ő hívására. Az én életemben úgy volt, hogy szilágysági lévén édesanyám egy nagyon mély hitű református volt. Nálunk el se lehetett képzelni a vasárnapot vallásóra és istentisztelet nélkül. Nem kellett minket küldeni, rábeszélni, hogy menjünk. Úgy nőttünk fel, hogy ez természetes volt. Katonaság után úgy éreztem, hogy a lelkipásztori hivatást választom. Jelentkeztem, hogy szeretnék az Úristen pászmájában szolgálni. Tudtam, hogy az Úristen majd eldönti, hogy kiválaszt-e engem erre a hivatásra. Nagyon sok erőt, hitet és reménységet kaptam a szolgálatomhoz. A teológián is kiváló tanáraim voltak, akik rávezettek a szolgálat szépségeinek a megismerésére és megszeretésére, a hivatástudat megszerzésére.

— Milyenek voltak a teológiai évek?

— El szeretném mondani, hogy a teológiai évek 1976–80 között teltek, s abban az időben már nagyon megnehezedett a teológusok életvitele. A titkosrendőrség szemmel tartott, naponta megjelent a teológián. Mi lázadásként a tablónkra azt az igét írtuk fel, ami azt üzente, hogy nem szabad meghátrálni. A Zsidókhoz írt levél 10. részének 38–39. versei így szólnak: „Az én emberem pedig hitből fog élni, és ha meghátrál, nem gyönyörködik benne a lelkem. De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” Ez az ige arra vonatkozik, hogy nem lehet meghátrálni a hivatástudatban, a szolgálatban, csak Jézus Krisztust kell szolgáljuk, senki mást. Mi akkor még hozzátettük, hogy nem hátrálunk meg, ott állunk a bástyán, és szolgáljuk a nemzetünket.

— A rendszerváltás előtt a hatalom nem becsülte sokra a lelkipásztorokat, a hívek sem merték kifejezni nagyrabecsülésüket. Hogyan alakult az ön lelkipásztori pályája?

— A teológia elvégzése után jött az a negyven esztendő, ami azzal ér véget, hogy nyugdíjba vonulok. 1986. február 22-ét sose felejtem el. Kisbábonyban voltam lelkipásztor, és kaptam egy felszólítást, hogy délután három órára jelentkezzek a halmi rendőrőrsön. A nagyobbik fiam négyéves volt, a kisebbik négy hónapos. Korábban édesapám egy levélben figyelmeztetett, hogy hívni fognak, ugyanis egy ismerőse mondta neki, hogy Szilágyzoványon érdeklődött utánam a Szekuritáté. Három órától tizenegy óráig tartottak a rendőrségen, egy mikolai származású, Dobos vezetéknevet viselő személy faggatott. Mindenáron be akart szervezni, hogy működjek együtt velük, és tegyek jelentéseket. Nagyon csúnyán beszélt velem, próbált megfélemlíteni, de nem sikerült. Minden lelkipásztor annyit tett, amennyihez bátorsága volt. Én a feleségemmel akkor is tartottam ifjúsági órákat, a felnőtteknek pedig bibliaórát. Nagyon sokan jártak át Kisbábonyra más falvakból is. Már abban az időben volt diákpresbitérium, kis kurátor. Egriben ma is így van. Néptáncoktatás és színjátszócsoport nem volt.

— Mit hozott a változás?

— A szabadság szabadosságot is hozott. A kezdet kezdetén, az 1990-es évek elején a fiatalság körében tapasztaltam meg azt, hogy mennyire vissza volt szorítva az életükben az egyházi élet, az Isten iránti vonzalom, a Krisztus iránti szeretet. Abban az időben harminc-negyven fiatal vett részt az IKE-órán. Minden évben szerveztünk táborokat. Az egyházmegyének van egy tábora Székelyföldön, Székelyudvarhely és Gyergyószentmiklós között, Libánfalván. Ez a tábor úgy jött létre, hogy annak idején nászúton voltunk a feleségemmel az egyik barátnője édesapjának a házában. Az idős bácsi építette a kis házakat, egyiket a másik után azzal a céllal, hogy ott összegyűjti és táboroztatja a magyar gyerekeket. Az 1990-es évek elején úgy döntött, hogy eladja a táborhelyet. Huszonkétezer márkáért vette meg az egyházmegye. Több alkalommal is mentek csoportok táborozásra, de ma már nem vállalják a lelkipásztorok, hogy egy-két hétre elvigyenek oda fiatalokat. Meg kell mondjam őszintén, hogy én már nem tudok foglalkozni a mai fiatalokkal. Sokan mondják, hogy maradhatnék lelkipásztorként hetvenéves koromig, de látom a tehetetlenségemet. A fiatalok nem az én nyelvemet beszélik, én pedig nem az ő nyelvüket.

— Ön is azt tapasztalja, hogy van egy törés a generációk között? Régebben a szülő, a pedagógus, a lelkipásztor minta volt a gyerekek számára. Mintha ma már nem így lenne.

— Sajnos nem minta a szülő a gyereke számára. A gyermek nem keresi a mintát, nem is akarja a szülőben keresni, hanem a telefon, a számítógép alakítja a fiatalok életét. Nagyon sok szülő is ebbe az irányba tolódik el. Megpróbál modern lenni, és olyan kapcsolatot alakít ki a gyerekével, ami nem biztos, hogy jó eredményekhez vezet. A szülő sem úgy él, hogy az élete jó minta legyen. És amit én érzek és látok… Eszembe jutnak Antall Józsefnek, Magyarország egykori miniszterelnökének a szavai, hogy egy keresztény Magyarországot szeretne. Mindaddig, amíg a gyermek és az ifjú nem keresztény szellemben nő fel, hanem valami ettől eltérő szellemben, addig a mintaképe nem a szülő lesz, hanem a démon, a gonosz, az, ami pillanatnyi megelégedést ad számára.

— Négy évtizedes lelkészi szolgálata alatt sok kedves, fájdalmas, szívszorító vagy éppen felemelő pillanatot élt meg. Van olyan, ami feledhetetlen emlék?

— Amiért hálás vagyok az életemben, az az, hogy 1990 februárjától közel húsz éven át a szatmárnémeti büntetés-végrehajtó intézetnek voltam a börtönlelkésze. Ebből az időszakból van egy feledhetetlen történetem. Az egyik édesapa megszólított itt, és elmondta, hogy azért van a börtönben, mert megölte a feleségét. Van két fia, az egyik tizenkét éves, a másik tízéves. A nagyobbik gyerekre vissza tud emlékezni, a kicsire nem, mert néhány hónapos volt, amikor a tragikus esemény történt. A két gyerek árvaházban volt elhelyezve. Az apa arra kért, hogy vigyem el hozzá a gyerekeket látogatóba. Beszéltem a börtönparancsnokkal, aki azt mondta, ha el tudom intézni, nincs ellene kifogása. Hosszú utánajárással egy szombaton létrejött a találkozás. Ezt a jelenetet nem lehet elmesélni. A tizenkét éves gyerek ragaszkodott az édesapjához, de a tízéves nem tudott mit kezdeni a helyzettel.

— Milyenek voltak az esperesi évek?

— Küzdelmekkel, nehézségekkel eltöltött hat év volt. Anyagilag egy lerobbant egyházmegyét vettünk át Csűry Miklós egyházmegyei főgondnokkal, aki mindenben a támaszom volt. Anyagilag rendbe tettük az egyházmegyét, de hogy a lelki fejlődésben hova jutott, az nem tőlem függött. Büszkeséggel tölt el, hogy az a papír, amire fel van írva, hogy mit tettünk hat év alatt, nem üres. Az egyik legnagyobb megvalósítás a nagytarnai tábor létrehozása volt.

— Ön mit tart a lelkipásztor legfőbb feladatának?

— Nem kell megfogalmazzam, hogy mi a lelkipásztornak a feladata, ezt megfogalmazta Jézus Krisztus: „Menjetek el, és tegyetek tanítványokká minden népeket!” Ez a lelkipásztor feladata. Nem bohóckodva, nem izmusokat behozva, hanem puritán módon, ahogy Kálvin János valamikor elkezdte: menni, kopogtatni, hirdetni az igét. Én hiszem, hogy nekem negyven éven át sikerült teljesíteni a lelkészi feladatot. Sokszor el vagyok keseredve, amikor látom, hogy a református templomainkat mivé változtatják.

— Hogyan tölti majd a nyugdíjas éveket?

— A lelkészi hivatást nem szeretném lezárni. Ha a Jóisten ad értelmet és bölcsességet, a fiatal kollégák pedig lehetőséget, bármikor vállalom a szolgálatot. Kétlaki életet fogunk élni: Egriben van egy kis telkünk, azon van egy kis parasztház egy gyümölcsössel, itt fogunk élni nyáron, télen pedig Szatmárnémetiben. Nem szeretnék minden szálat elszakítani az egriekkel. Az Egri Református Egyházközségnek maradunk a tagjai.

Elek György

Szóljon hozzá