Forrás: szamos.ro
„A legfontosabb, hogy megéljük a közösséget. Ha az ember nem zárkózik be, akkor van esély az élő kapcsolatokra. A közösség, ha élni akar, nem lehet megakadályozni – de ha nincs akarat, ha széthúzás van, akkor magától széthullik” – vallja Jobb Domokos ombodi református lelkipásztor, hagyományőrző.
– Kezdjük az elején: hol születtél, milyen családi háttérből indultál?
– 1972. szeptember 22-én születtem Szaniszlón. Szüleim Székelyföldről 1970-ben úgy kerültek ide, hogy édesapám, aki matematikatanár volt, ide kapta a kinevezését. A családban én voltam a legfiatalabb, a negyedik gyermek, és én már Szaniszlón születtem. Az általános iskolát is itt végeztem.
– Hogyan alakult a tanulmányaid útja azután?
– Szerettem volna bejutni az akkori 5-ös Számú Ipari Líceumba, amit ma Kölcsey Ferenc Főgimnáziumnak hívnak, de nem vettek fel, mert nem volt elég jelentkező. 57-en jelentkeztünk 96 helyre, mégis azt mondták, hogy ahol van oktatás tizedik osztályig, onnan nem lehet bejutni. Így a kilencedik és tizedik osztályt a Mihai Eminescu Líceumban végeztem. Mivel akkoriban nem terveztem egyetemre menni, tizedik után átmentem az Unio Líceumba, ahol 1991-ben leérettségiztem és hegesztő diplomát is szereztem az érettségi mellé. A rendszerváltás után megszűntek a munkahelyek, nem igen volt szükség már hegesztőkre.
– Mikor és hogyan fordultál a teológia felé?
– 1995-ben kezdtem el a teológiát. Későn érő típus vagyok, ekkor jutottam el oda, hogy felelős döntéseket tudtam hozni az életemben. Érettségi után elmentem katonának, és azután kezdtem el komolyan gondolkodni, hogy mihez is kezdjek. Mindig erős volt bennem a nemzeti érzés, és akkor úgy láttam, lelkészként tudok a legtöbbet tenni a nemzetemért – formálni az embereket, nevelni, hatást gyakorolni.
– A döntés ekkor inkább nemzeti indíttatású volt, semmint hitbéli?
– Igen, akkor még nem igazán Isten-hitből mentem teológiára. De ott történt valami: először hallottam úgy igehirdetést, hogy az ige szólt hozzám – nem csak az, aki beszélt róla. Elkezdtem ráhangolódni a mindenség Urára. Ma már nem a magyarság fenntartásáért vagyok lelkipásztor, hanem mert Krisztust követem.
– Sokaknak feltűnt a hagyományőrzés iránti érdeklődésed, különösen az íjászat kapcsán. Honnan ered ez?
– Konkrétan most se mondanám, hogy a hagyományőrzés aktív része az életemnek, egyszerűen szeretem a régi tárgyakat, sok is van belőlük itthon – nem használjuk őket, de nem tudnám csak úgy kidobni a „lomokat”. Minőségi munkák voltak valamikor, nem szabad eldobni őket. Sajnos sok régi használati tárgy helyett olcsó, gyenge, kínai dolgokat veszünk, igazi fröccsentett műanyag „csodákat”. Az íjászat is igazából csak „ragadt rám”. Ombodra kerülve volt egy egyháztörténeti vetélkedő Erdődön, ahová hívtak egy íjászt. Akkoriban, ahogy kinéztem (mint most is), jöttek hozzám a gyerekek, hogy „mester, mikor lövünk?” Úgy gondoltam, ha már kinézik belőlem, biztos jól állna. Azóta beszereztem íjakat, ruhákat, fegyvereket. Számomra ez tisztelgés az őseim előtt – a tárgyi kultúrát is meg kell ismerni, nemcsak a történelemkönyvek szövegét.
– A parókia udvara is afféle élő történelem – egy fél múzeum. Milyen céllal állt össze ez a gyűjtemény?
– Ez nem egy állandó kiállítás. A jurtát például csak külön alkalmakra állítjuk fel. A középkori fegyvermásolatok meg a parókián vannak, van közöttük vásárolt, és olyan is, amit én készítettem. Korábban volt egy ötlet, hogy jó lenne egy falumúzeum vagy tájház. Voltak kísérletek, de nem sikerültek. Ma a romániai magyar református egyház különös kulturális szerepet is betölt: vannak épületeink, és itt-ott van bizalom is az egyház iránt. Ezért tudtuk létrehozni a régi tárgyakat őrző szobát is. A technika fejlődésével sok minden szemétre kerül – sajnos én is dobtam már ki szalagos magnót, most kicsit bánom. Minden ilyen tárgy egy kor lenyomata.
– Hogyan látod a fiatalok helyzetét a gyülekezetben?
– Sajnos elfogytak. Mostanság kevesebb gyerek születik. Ombodra kerülésemkor volt egy nagy ifjúsági csoport, néptáncoltak is, bálokat szerveztünk, jártuk a környéket szekéren, népdalt énekeltünk, meghívtuk az embereket a szüreti bálba. Ruhát varrattunk, csizmákat készíttettünk. De mára már nincs egy néptánccsoportra való fiatal, sajnos. Három év alatt sem jön össze annyi konfirmandus. Az utóbbi években már Szatmárnémetiben tartottuk a szüreti bált, mert a kultúrotthon romos állapotban van. Tavaly nyáron ugyan visszakapta az egyház az épületet magát, de a hozzá tartozó területet, az alatta levő földet sem. Ebbe nem nyugodtunk bele, hát pereltünk. A per még folyik. Azt a 10–20 évet, míg az igazság győz, kivárjuk. 2003 januárjában igényeltük vissza az államosítás alatt 1949-ben kisajátított kultúrházat. A falak végül is már megvannak.
– Mi a legfontosabb számodra a közösségi életben?
– A legfontosabb, hogy megéljük a közösséget. Ha az ember nem zárkózik be, akkor van esély az élő kapcsolatokra. A közösség, ha élni akar, nem lehet megakadályozni – de ha nincs akarat, ha széthúzás van, akkor magától széthullik. A régi közösségek maguktól jöttek létre – családi, rokoni kötelékekből. Ma már ezek hiányoznak. Az emberek elmagányosodnak, elszigetelődnek. Régen az egyén a közösségnek rendelte alá magát, ma pedig azt várja, hogy a közösség szolgálja őt.
– Hogyan látod az egyház és a közösség jövőjét?
– A közösség ma is megvan, de kérdés, mennyire működőképes. Az ötven felettiek még aktívak, de a harmincas-negyvenes korosztály szinte teljesen hiányzik. A fiatalok, ha nem költöznek el, jó esetben beépülnek. De egyre nehezebb közösséget alkotni. A közösségi médiában mindenki jelen van – mégis egyre magányosabb. Ezért is hangsúlyozzuk újra meg újra: közösség nélkül nincs megmaradás. Istenre nézve, persze nincs mitől félnünk, bármerre forduljon is a történelem kereke.