Kezdőlap / Gondolatok / A 100 ÉVE MEGGYILKOLT MÁRTÍRSORSÚ REFORMÁTUS MINISZTERELNÖKÜNKRE EMLÉKEZTÜNK

A 100 ÉVE MEGGYILKOLT MÁRTÍRSORSÚ REFORMÁTUS MINISZTERELNÖKÜNKRE EMLÉKEZTÜNK

VICTOR, QUIA VICTIMA – GYŐZÖTT, MERT ODAÁLDOZTA MAGÁT: GRÓF TISZA ISTVÁN

A 100 ÉVE MEGGYILKOLT MÁRTÍR SORSÚ REFORMÁTUS MINISZTERELNÖKÜNKRE EMLÉKEZÜNK

Micsoda paradoxona a magyar történelemnek, s az emberi sorsnak, hogy a leghosszabb ideig Magyarország miniszterelnökeként szolgált gróf Tisza Istvánnak (1861-1918) éppen a hitét, jellemét formált reformáció ünnepnapján, október 31-én oltották ki az életét a merénylők. A mai Budapesten, a Hermina úton tallálható villában a sötétre fordult kora estében, 1/4 7 táján megjelent pár baka három lövést adott le a grófra, melyből kettő eltalálta. Családja körében vérzett el a Magyar Királyság 19. miniszterelnöke. A Budapest-Kossuth téren rendezett idei emlékmű koszorúzáson Orbán Viktor miniszterelnök tartott emlékbeszédet, melyben mártírnak nevezte a református hitéhez és egyházához, nemzetéhez mindhalálig hűséges gróf Tisza Istvánt. A Magyar Református Presbiteri Szövetség lapjának, a Presbiternek az archívumát lapozom fel, hogy tiszteletadásunkhoz felidézzem szerkesztőbizottságunk tudós lelkipásztorának, írójának sorait. Néhai dr. Papp Vilmos testvérünk 1993 őszén, éppen a reformációi számban (II. évf. 5. szám, 1993. október, 3. oldal) írt a geszti családi sírboltban végső nyugalomra helyezett, különös sorsú magyar államférfiról. Távol álljon tőlünk a históriai pesszimizmus vagy a magyar politikus sorsról, egyáltalán a magyar sorsról ilyenkor óhatatlanul megkísértő, de irreális szimbolizálás vagy tipizálás. Sokkal inkább a hála, a protestáns felelősségetikában mélyen gyökerező közéleti nemzetszolgálat képződik le bennünk most az emlékezés óráiban. Papp Vilmos írása nyomán helyezzük el az emlékezet és a tiszteletadás fehér rózsaszálát a kossuth-téri szoborcsoport talapzatán, Steinbach József dunántúli püspök emelkedett hangvételű közimája után. Közben a református főnemes és politikus néhány igazán kálvini jellemvonását is felidézzük…

Emlékezetíró: Dr. Békefy Lajos
Született politikus tehetség – reformátori kiállással
A debreceni református kollégiumban érettségizett, majd jogot és közgazdaságtant külföldön elsajátító fiatal magyar főnemes viszonylag hamar, már 25 évesen tagja az országgyűlésnek, és kétszer a Magyar Királyság kormányának feje. Első hivatali ideje, 14. miniszterelnökként 1903. november 3. – 1905. június 18. közötti időszakra esett, a második, a Magyar Királyság 19. miniszterelnökeként 1913. június 10. – 1917. június 15. közöttre. Az osztrák-magyar koronatanácsban ő volt az egyetlen, aki az első világháború megindítása ellen szavazott. Ez egyáltalán nem volt kockázatmentes állásfoglalás, de már akkor érzékeltette józanságát, megfontoltságát és véleményének bátor vállalását. Mondhatnánk reformátori attitűd volt ez a magas politikában. Felidézi Luthert, aki a wormsi birodalmi gyűlésen a katolikus pápai követ, főpapok, főnemesek előtt rendíthetetlenül vallotta: Itt állok, másként nem tehetek. Vagy éppen a skótok reformátorát, Knox Jánost juttatja eszünkbe, aki hasonló országnagyok előtti meghallgatásán így szólt Isten igazságának a hitében és tudatában: Én Istennel egyedül is többségben vagyok. Nem véletlenül írt így Alexander Sixtus von Reden 1989-ben „Az osztrák-magyar monarchia” címen megjelent munkájában: „Az átlagos képességű osztrák államférfiakkal magyar oldalon egy született politikus tehetség: Tisza István gróf állt szemben”. Papp Vilmos Tisza-cikkében pedig ezt írta: „Nem csak példaadó és példára kötelező családi hagyományai és neveltetése következtében lett elkötelezett keresztyénné, református egyháza többszörös és példamutató tisztségviselőjévé. Következetes, s a napi döntésekben kizárólagosan érvényesülő predestinációs hite állította őt az egyházi és társadalmi közélet őrhelyére. Egyforma energiával – azaz ezerszázalékos hűséggel – szolgálta Geszt eklézsiáját presbiterként, a dunamelléki egyházkerületet tanácsbíróként, a nagyszalontai egyházmegyét gondnokként, a dunántúli egyházkerületet főgondnokként és a zsinatot annak tagjaként”.

Bocsánat, Felség, nekem presbiteri ülésem lesz Geszten…

Amikor őfelsége, Ferenc József császár elnökölt az egyik koronatanácsi ülésen, és péntek lévén, még sok napirendi pont várt megbeszélésre, a császár természetesnek vette, hogy az ülést másnap, szombaton is folytatják. Ekkor gróf Tisza István, Magyarország miniszerelnöke szót kért: „Felség, a tárgyalást még ma be kell fejezni, mert vasárnap presbiteri gyűlésen kell lennem Geszten”. A császárnak nem tetszett ez a hang, de a nagy tekintélyű magyar politikus miatt sietősen letárgyaltatta az összes ügyet. Őfelsége azonban nem felejtett. Jó fél év múlva, a koronatanács újabb ülésén az urak kissé bőbeszédűvé váltak, mire a császár felcsattant: „Urak, igyekezzünk, mert Tiszának presbiteri gyűlése lesz Geszten”. Irónia volt ebben a fordulatban, ám vitathatatlanul az is, hogy Tisza István kivívta a császár tiszteletét, toleranciáját egy kis magyar református egyházközség felelős vezetősége és ennek testületi ülése iránt. Ez az igazi szubszidiaritási elv győzelme! Nem csak hagyni, hogy mindent lenn igyekezzenek megoldani, hanem tiszteletben is tartani ezt a testületi „kollektív” jogot. Mekkora tanulság és kritika ez akár a 21. századi magyar ügyintézésre, hivatalszemléletre, fontoskodásra nézve!
Az országos ügyekben elfoglalt Tiszának volt érzéke az apró emberi ügyekhez is
A Dunántúli Református Egyházkerület nagy tekintélyű főgondnokaként, a püspök elnöktársaként olykor szokatlan és bizony megszégyenítően kicsinyes ügyekben is döntést kellett hoznia. És ő hozott. Az egyik falu idős lelkésze ellen a fiatal segédlelkész felbujtotta a falu erre kapható férfinépét. Az öreg tiszteletest néhány kitalált váddal akarták kimozdítani állásából. Például, hogy pünkösd ünnepnapján istentisztelet előtt éjjeliedénnyel baktatott át a templomudvaron, sokak szeme láttára. Aztán meg hogy saját kezűleg nyúzta meg a lovát. A főgondnok Tisza elé került ez a falu népét furcsa színbe állító ügy. Ő gondosan elolvasta a lehetetlennek tűnő vádpontokat, s kiderítette: valóban megtörtént pünkösdkor az, ami írva volt, de azért, mert a tiszteletes úr felesége súlyos beteg, s ezt férjének meg kellett tennie. És valóban megnyúzta a lovát, de azért, mert az aratáskor volt szíves megdögleni, s hogy legalább a bőrét megmentse a rekkenő hőség okozta kártól, nem várhatta meg, míg a falu népe hazajön a nehéz munkából, s helyette megteszi ezt. A főgondnok Tisza megsemmisítette az eljárást. A legközelebbi egyházmegyei ülésre pedig személyesen elment. Velős beszédét így zárta: „Egyetlen embernek van csak esze az egész megyében!”. Nevezetesen annak a tanácsbírónak, aki eleve ellene szavazott a bírósági eljárásnak. Ő lett később az egyházmegye esperes. Pártatlan, elfogulatlan és megvesztegethetetlen gondviselője volt a rábízottaknak, népének és egyházának.
Predestinációs kálvinista hite okozta halálát vagy ez adta a halálmegvető bátorságot?
Eleve elrendeléses hite sok gondot okozott a vigyázására kirendelt biztonsági embereknek. Vallotta, hogy semmi sem történhet Isten akarata nélkül, még egy hajszál sem eshet le mennyei Gazdája tudta nélkül. Nem rettent meg az emberi alávalóságtól, az ellene négyszer előkészített és megpróbált merénylet láttán sem. 1918 reformáció napján – milyen különös, alávaló iróniája ez a „sornak” vagy azoknak, akik a merényletet éppen erre a napra időzítették! – sem riadt meg a közelgő veszedelemtől. De nem volt könnyelmű Isten nevében. A Roheim-villában védelmére rendelt csendőröket a merénylők csapata lefegyverezte. Tisza kezében is ott volt marokpisztolya, de nem használta. Amikor arra utasították, tegye le, nem tiltakozott. A primitív és megalázó halálhozókkal is az eleve üdvösségre elrendelt ember rendíthetetlen hitével nézett szembe. Nem menekült el sorsa elől, nem vállalta a gyáva bujdosást. Tisztában volt vele, hogy Isten Országa nem ebből a világból való, s ő is azt a jobbik hazát keresi, amelyben csak merénylet nélküli jövő lesz. Amit éppen reformáció ünnepén gondolhatott át Hermina úti villájában, a délelőtti istentisztelet nyomán. „Nincs itt maradandó városunk, a jövendőt keressük”. Ő tudta, hogy számára lesz folytatás. Mert eleve erre volt rendelve – református hite értelmében. De hogy mi lesz a merénylők sorsa, ez már nem tartozott őreá…

Falusi népét még árvízzel szemben is védelmezte

Miniszterelnöki hivatalában a várban egyszer megcsörrent a távbeszélő. Jelentették neki, hogy Erdély felől hatalmas árvíz közeledik birtokai felé. Meg kellene nyitni egy gátat, hogy a Tisza-birtok elkerülje a pusztító vízáradatot – tanácsolták neki. Ám ekkor több falu népének a földje, háza, kis háztájija odaveszne. Válasza ennyi volt: „Ezt megtiltom! Ez esetben a falusiak földjeit lepi el a víz. Nekik csak ennyi földjük van. Nekünk másutt is vannak birtokaink!”.

Gróf Tisza Istvánt, a Magyar Királyság 14., majd 19. mártír miniszterelnökét számunkra nem csak a nagypolitikai, nemzetszolgáló fáradozások, erőpróbák között protestáns etika szerint élő államférfi példaadása teszi értékessé, nagyszerűvé. Hanem a fenti ügyek, a hazai és a nemzetközi nagypolitika gyakorlása, intézése közben a lenti ügyek, a kicsinyek, a maguk világába, falujába bezártak iránti fogékony, nagy odafigyeléssel élő országgazda és testvéri szívű arisztokrata nemes magatartása is. Ahogyan Papp Vilmos írta egykori emlékező cikkében: Isten igazsága iránti elkötelezettsége, az eklézsiáért, egyházáért és hazájáért, földijeiért viselt felelőssége, önzetlensége és istenes szívének bölcs belátása máig hatékony mintája és egyben ösztönzője is a magyar közéleti sorsot vállalóknak. Ő a helyét megtalált ember – mártíromságával együtt az, aki nem céltalanul bolyongott ezen a földön, vagy szerteszét Európában, hanem célirányosan futott, tette a dolgát, mert volt dolga a magyar földön. Istentől elrendelt, amivel egyedül Őneki tartozik – számadással. Gróf Tisza István elvégezte, amire rendeltetett. Helyén volt és maradt. Valóban ráillik az európai keresztyénség egyik értelemadó mondata: Victor, quia victima – győztes, mivel áldozat, győzött, mert odaáldozta magát. Ezt köszönjük meg neki és hálás szívvel a történelem Urának, 2018 reformáció napján.

Szóljon hozzá