Lukács 24:13-27
“És íme azok közül ketten mennek vala ugyanazon a napon egy faluba…”
Mindenki érezte már életének olyan helyzeteiben, amikor egy belső hang kimondatta velünk: mindennek vége, nincs tovább. Pedig reménykedtünk és bizalmunk is volt az adott személyben, eseményben, történésben…de a dolgok időközben úgy alakultak, hogy minden a feje tetejére fordult. Jézus maga mondja: “Én vagyok az út, az igazság és az élet….” (Jn. 14:6). Emmaus körülbelül két óra gyalogútra van Jeruzsálemtől, ezen az útszakaszon találjuk a feltámadás napján azt a két tanítványt, akik a Mesterbe vetett bizalom elvesztéséről, a Hős Vezér –aki megszabadítja a népet a gyűlölt római igától- haláláról beszélnek. A reggeli órákban fecsegtek ugyan valamit az asszonyok, hogy Jézus teste nincs a sírban, angyal szállott alá a mennyből, de Őt élve nem látta senki. Ekkor, valaki észrevétlenül melléjük csatlakozik, aki lassan átveszi a beszélgetés irányítását, melynek alapja ezek után nem a kísértő gondolatok, nem az “emberi vélemény és következtetés” hanem az “Írás”. Jézus kérdez és tanít az írások szerint. Minden, ami történt az Atya akaratából történt, de pont ez az, amit az ember a sátáni gonosz erő hatására nehezen képzel el. Az “útitárs” azonban nem hagyja életünket a sötétségben járni! Évszázadok óta szól az övéihez, így ma is a zsákutcákban botorkáló életünket keresi, és üzen a megígért feltámadásról és majdani dicsőségről, amit csakis akkor nyerhetünk el, ha észrevesszük magunk életét beszennyező piszkot és bűnt, amely megannyi tettekben megnyilvánuló gonoszságot szül. Földi utunk során meg kell látnunk Őt, felismerni benne a Megváltót, és meg kell hallanunk azt, amit magáról mond most is: “Én vagyok a feltámadás és az élet.” Ámen
Ilonczai Zsombor,
Szárazberek