“Akkor fölkelt Jób, megszaggatta a köntösét, megborotválta a fejét, a földre esett, leborult, és azt mondta: Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, és mezítelen térek vissza. Az ÚR adta, az ÚR vette el. Áldott legyen az ÚR neve! Mindezekben nem vétkezett Jób, és Isten ellen semmi helytelen dolgot nem cselekedett.” (Jób 1,20-22)
Három üzenet fogalmazódott meg bennem ezeknek a verseknek az olvasásakor. Az első arra mutat, hogy Jób életében is a gyásznak vannak szakaszai. Mindazok, akik az elmúlt esztendőben az imaheti előadásokon részt vettek, volt egy olyan előadás, ami pont erről szólt. Az előadónk a gyásznak öt szakaszáról beszélt. Bevallom őszintén, hogy nem tudtam mindet felidézni, ezért utána olvastam és találtam egy olyan cikket, amiben az állt, hogy van egy megelőző szakasz is. Így nevezte meg a szerző ezt a szakaszt, hogy megelőző gyász. És nagyon szépen leírja azt, hogy miért is ezt a nevet viseli ez a szakasz: talán ha példát hoznék, akkor jobban megértjük miről is van szó: a családodban, ismerőseid körében van egy nagybeteg. Emberileg megteszünk mindent, hogy gyógyulásban részesüljön, de egyszer elérkezik annak az ideje, hogy foglalkozni kezdünk azzal a gondolattal, hogy lehet nemsokára elmegy közülünk. Így viszont már készülünk élete alatt a búcsúra, az elvesztés okozta fájdalomra. Még nem halt meg, még velünk van, de tudatosítjuk magunkban azt, hogy ez nem lesz mindig velünk. Ezt nevezik megelőző gyásznak.
Jóbnál azonban ez kimaradt. Úgy indult a napja, mint máskor, egyáltalán nem gondolt arra, hogy ekkora nagy veszteség fogja őt érni. Az Ige arra enged következtetni, hogy amikor a szolgák sorra érkeztek, ő a földön ült. Az anyagi veszteségeinek a hírére még nem, de amikor értesül, hogy mindegyik gyermeke odalett, akkor felállt, és az akkori gyász-szokásoknak eleget téve: először megszaggatta a köntösét, időnek kellett azonban eltelni ahhoz, hogy a fejét leborotválja, majd a földre esett, leborult és megszólította az Urat. Nem tudott erre felkészülni. Váratlanul érte.
Biztos, hogy akik hallgatják most az Igét, azok között vannak olyanok, akik el tudják ezt mondani: velem/velünk is ez történt. Minden rendben volt, de olyan váratlanul ért az egész. Még itt volt velünk, mosolygott, beszélt hozzánk, tervei voltak, na de ezt nem hittük, volna, hogy úgy fekszünk le, vagy kelünk fel, hogy ő már visszaadta a lelkét az Úrnak. Van, amikor sokk ér bennünket, és nem tudunk gondolkozni sem, van, amikor erőnket veszítjük és a földre rogyunk, és aztán amikor valamennyire tudatosul bennünk a helyzet súlyossága, akkor jönnek a MIÉRT kérdések.
Másodszorra arra szeretném a figyelmeteket felhívni, hogy mit kell/kellene – s bár tudom, hogy nagyon nehéz – ebben a helyzetben tennünk? Csak zárójelben mondom, én nem tudom azt, hogy nagyon közeli szerettem elvesztését, hogyan reagálnám le. Figyeljünk továbbra is Jóbra.
Nem kérdez! Nem átkozódik! Nem vonja kérdőre Istent, hanem egy olyan dolgot tesz, amire úgy gondolom, hogy sokan felkapjuk a fejünket. Azt hallhattuk: „Mezítelen jöttem ki anyám méhéből, és mezítelen térek vissza. Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!” Na akkor most mi is van? Ezért a helyzetért, és ebben a helyzetben, a tragikus helyzetben áldja az Urat? Normális dolog ez?
Kezdő lelkész voltam, amikor az egyik temetés alkalmával ez volt a vigasztaló Ige: „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!” Amikor ezt felolvastam, akkor a koporsó mellett álló feleség abbahagyta a sírást, felemelte a fejét, és nagyon csúnyán rám nézett. Akkor sem, de most sem tudom meghatározni, hogy mi volt a tekintetében. Talán az, hogy normális ez a pap? Ilyet mond az én szeretett férjem koporsója mellett? Aki tényleg, a család elmondása szerint szerető férj, család, nagyapa volt. Hát én hirtelen lefagytam. Na, most mi lesz? – kérdeztem magamban. Aztán nyekeregve elkezdtem a prédikációmat. Áldom a Szentlélek Úr Istent, hogy adott erőt, a prédikáció elmondására.
Akkor és úgy gondolom, hogy most is ugyan azt mondanám: amikor megszülettünk mezítelenek voltunk, semmink sem volt. Szüleink kellett öltöztessenek, etessenek, gondot viseljenek ránk, mert tehetetlenek voltunk. Amit kaptunk az életünk alatt, azt mind Isten adta. Ő adta a családi fészek meleg szeretetét, a szülőket, a testvéreket, a rokonságot, Ő adta a csodás alkalmakat, melyeket közösen átélhettünk, akár egy családi ünnepségen, vagy Isten közelében, Ő adta az anyagi jólétet. Nem a mieink ezek a dolgok, hanem kölcsön kapjuk. Mivel az Úr az adója, Ő a tulajdonos is. Amikor jónak látja, elveheti tőlünk, vagy még jobban meggazdagíthatja azt. Elmondtam a gyászoló feleségnek, hogy Isten adta társként a férjét. Sok szép és nehéz pillanatot éltek meg együtt. Ez mind mind Istentől adatott nekik.
Úgy bennem van még most az az érzés, hogy úgy jöttem el arról a temetésről, hogy na most Matyi ez nem ért célba. Jött az első vasárnap, a család eljött a templomba, és az istentisztelet végén hátulról valaki megfogta a karom, és megszólított. A feleség volt az. A lábaimat elhagyta az erő, de ő megszólalt: láttam, hogy látta a szemeimből az értetlenséget ott a temetésen. Nagyon bosszús voltam. De el szeretném mondani, hogy gondolkodtam a hallottakon, a férjemet tényleg az az Úr adta nekem, és Ő vette el. És bár nem tudta végig mondani, de mintha azt motyogta sírva: „Áldott legyen az Úr neve!”
Mi lelkészek el szoktuk azt mondani, hogy a sírkövünkön van két dátum: születésünk és halálunk időpontja van arra feltűntetve. De közötte van egy rövid vonalka, ami az élet idejének nagyságát, hosszát mutatja. Amíg itt vagyunk kapunk dolgokat, érzéseket, embereket, de vissza is kell adnunk, mert Isten így rendelkezik. Itt Jób nem a miérttel kezdi, hanem köszönetet mond Istennek, hogy mindezekben és gyermekei szeretetében részesülhetett.
És utoljára azt írja a Szentíró, hogy Jób Isten ellen semmi helytelen dolgot nem tett. Örömmel tudom azt mondani, hogy EZ AZ. Na Sátán egy null Jób javára. Nem vétkezett Jób. Hiába voltak ezek a próbálkozásai, akkor is Istent szerető maradt.
Adja Isten, hogy minden megnyilvánulásunkra ugyan azt mondja ránk is az Úr: Isten ellen semmi helytelen dolgot nem cselekedtél. Ámen.
K.M.