„Ezt pedig azért mondom testvéreim, mert a hátralévő idő rövidre szabott. Ezután tehát azok is, akiknek van feleségük, úgy éljenek, mintha nem volna, és akik sírnak, mintha nem sírnának, akik pedig örülnek, mintha nem örülnének, akik vásárolnak valamit, mintha nem volna az az övék, és akik a világ javaival élnek, mintha nem élnének vele, mert e világ ábrázata elmúlik.” 1 Kor. 7, 29-31
Elolvasni: 1 Kor. 7, 25-40
A mai Ige üzenetének ellenpárjaként Csokonai: Reményhez című verse jut eszembe, amelyben mindent csak a szeretett személytől tesz függővé a költő. Az utolsó versszak például így hangzik: „Hagyj el ó Reménység / Hagyj el engemet, / Mert ez a keménység / Úgyis eltemet. / Érzem: e kétségbe / Volt erőm elhágy, / Fáradt lelkem égbe, / Testem földbe vágy. / Nékem már a rét hímtelen, / A mező kisült – / A zengő liget kietlen, A nap éjre dűlt.” Mintha csak egy kedvesét elveszítő gyászoló család panaszát hallanám ki e sorok mögül.
Ezzel a teljes reménytelenséggel szemben, Pál apostol figyelmeztet bennünket, hogy minden, amim és akim van, Istentől kaptam, rám bízta, de csak egy időre. Sokszor azért vesz el valamit, vagy valakit az Isten, hogy még értékesebbet adjon helyébe, hogy hely maradjon életemben az Ő ajándékának. Egy lelkipásztor írta egyszer, hogy, ami számunkra érthetetlen, az nem értelmetlen. Egy valami felől biztosít bennünket a mi Urunk: Önmagától soha nem foszt meg minket. Akinek a szívében ott van Isten szeretete és az örök élet bizonyossága, azt az embert végzetes veszteség már nem érheti. Az ilyen ember tud bővölködni és szűkölködni, elfogadni és veszíteni, tud örülni annak, amit kapott és ki tud engedni a kezéből bármit és bárkit, amit, vagy akit az Isten visszakér. Vonatkozik ez szeretteinkre és javainkra egyaránt.
Pál apostol, a mára kirendelt Igében a házasságról és a családról ír, azok felelősségéről akiknek van, és azok felelősségéről, akiknek nem adatott hitves és gyermek. Egy dolog közös bennük: az Istenre való hagyatkozás. A hívő ember hálásan örül mindennek és mindenkinek, de azzal az alázattal, hogy nem az övé, és ha Isten visszavesz valakit vagy valamit, nem omlik össze az élete, mert nem erre épült fel. Mindenki élete Istenre kell, hogy épüljön, mert ez az alap rendíthetetlen. A hívő embernek is fáj, a hívő ember is sír, de nem reménytelenül, lemondva mindenről és mindenkiről, hanem megvigasztalódva. Ezt jelenti mai alapigénk. Életünket nem a mindennapi aktuális események kell, hogy kitöltsék, és nem azok határozzák meg alapérzéseinket, hanem egy emelkedettebb szemlélet, az, hogy e világ ábrázata elmúlik, de az Isten és az övéi örökre megmaradnak. Jó nekünk ezt a tanácsot megfogadni, mert magasabbról messzebbre lát az ember.
Egy feladatot is ad még az Ige: akikkel szeretünk együtt lenni, és szeretnénk majd együtt lenni, hívjuk most őket az Úrhoz, hogy Nála, az örökkévalóságban is együtt lehessünk. Ámen.
Nagy Róbert,
Apa