“Boldog nép az, amelynek Istene az Úr, az a nép, amelyet örökségül
választott magának”
(Zsoltárok 33: 12)
Olvasandó a 33. zsoltár
A református ember az istentiszteletbe az igehallgatáson kívül imádságával és éneklésével kapcsolódik be. Izráel népe nemcsak “szárazon” énekelt, többször áldotta az ő Urát
zenekísérettel. Ezért szerepelnek ebben a zsoltárban a “zeneszerszámok”: citera, hárfa és lant. Az egész közösség ráhangolódott a hangszerek hangjára, valósággal megelevenedett az Isten-dicsőítés és magasztalás. Ma is minőséget ad az istentiszteleteknek a megszólaló orgonahang, amely vezeti az éneklést.
A kiválasztott egyetlen igeversen átsüt a közösségi szellem. A zsoltáros népről beszél, nem nevezi meg, hogy melyik, mert előtte csak kétféle nép létezik: “istenes” és pogány. És így van ez ma is: az istenfélő közösség boldognak mondhatja magát, mert őrző, megtartó Ura lehet. A hívő ember mindig hálás az Ő Urának, közelebbről Jézus Krisztusnak, a Megváltónak.
Az igének a második része első olvasásra furán hangzik, mert meg vagyunk szokva, hogy bennünket részeltet Isten “örökségben”. Itt megfordul a helyzet: az istenfélő, hívő emberben Isten az önmaga örökségét látja. Bízik bennünk a mi Urunk, hogy a feladatot teljesítjük: tovább adjuk az Isten-félelmet gyermekeinknek, unokáinknak, mindazoknak, akik utánunk következnek. Hagyatkozni kell vagyonnál, kincsnél, bármi földi értéknél nagyobbal. Adjuk át a hitet, az “istenes” életformát tanítással és magatartással. Akkor nem csalódik bennünk megtartó Urunk és valóban bennünk öröklődik tovább Ő maga.
Fodor Lajos,
Halmi