„Uram, nincs emberem”
János 5,7a
Olvasandó: János 5, 1-18
Ennek a gyógyítási történetnek a különlegessége, hogy most nem a beteg fél a kezdeményező, hanem Jézus. Nem kiált a beteg előre, mint a leprások, nem viszik Jézus elé a barátok, mint a gutaütöttet és nem is igyekszik megérinteni Jézus ruháját, hogy gyógyulást nyerjen. Valószínűleg ez a béna ember – a történetből kiderül, hogy ez a betegsége – nem is tudta, hogy Jézus állt meg mellette és tette fel azt a kérdést, amire a válasz nyilvánvaló volt: „akarsz-e meggyógyulni?”. Erre a kérdésre jött a felelet: „Uram nincs emberem”. Ebből azonnal látszik, hogy ez a beteg csak az emberi lehetőségekkel számolt. A betegből nem a gyógyulás iránti vágy hiányzott az eddig eltelt évek során, hanem a gyógyuláshoz odasegítő, eljuttató ember.
Néha rajtunk is eluralkodik az érzés: nincs emberem. Míg néhány éve az emberek nagy része időnként összeült beszélgetni, falvakban kiültek a kapu elé, vagy együtt végeztek valamilyen munkát, mely során nemcsak kibeszélhették a gondjaikat, de érezték a közösség összetartó erejét is, addig ma annyira individualizálódtunk, hogy a környezetünkben élő embereket kiszorítottuk az életünkből. Helyette teret engedtünk a kényelem és munka ördögi körének. Azért dolgozunk, hogy egyre kényelmesebb legyen az életünk és mindezt a megelégedettség érzése nélkül tesszük. Aztán jönnek a nem várt fordulatok, amikor segítségre van szükségünk és megkeseredve vesszük észre, hogy nincs emberünk, nem segít a munka, sem a kényelmes ház vagy autó, sem pedig az érdekbarátok. Rendszerint ilyenkor fordulunk Istenhez, siránkozva panaszoljuk, hogy nincs segítségünk, nincs emberünk. Ő pedig azt teszi, amit a világ meg nem érthet, be nem fogadhat: kegyelemmel hajol le hozzánk. Ez lehet az egyik legnagyobb reménység az életünkben, mert lehet, hogy nincs emberünk, de van Istenünk. Csak ez jusson eszünk a gondtalan napokon is. Ámen!
Erdei-Árva István,
Szamoskóród