Olvasandó passzus: Zsoltárok 13,1-6
„Uram, meddig felejtkezel el rólam végképen? Meddig rejted el orcádat tőlem? Meddig tanakodjam lelkemben, bánkódjam szívemben naponként? Meddig hatalmaskodik az én ellenségem rajtam?”
(2-3. versek)
Az idő foglyainak érezzük magunkat, és részben azok is vagyunk. Órákban, napokban, hetekben, hónapokban vagy években mérjük mindannyian a saját nyomorúságaink idejét, és kérdezzük: meddig kell még kibírni? Közben elfelejtjük, hogy az „örökölt” és általunk elkövetett bűneink miatt tulajdonképpen örökké tartó, azaz időtlen, nyomorúság lenne a jogos jussunk. Ez a zsoltár csodálatos. Hiszen arról tanúskodik, hogy szinte egy lélegzetvételnyi Istennel való párbeszédben, hogyan oldódik fel az idő és a nyomorúság terhe.
A zsoltárt éneklő ember jó helyen kopogtat, jó lelkigondozóhoz fordul, Aki most nem szól, de jelenléte lecsendesíti a háborgó lelket. „Az ének egyre kisebb hullámokat vet, mígnem végül az örömtől remeg, s elcsitul, mint tükörsima tó” (Delitzsch) Ezt csak megtapasztalni lehet.
Jó az, ha az ember a „meddig” kérdéseivel Istent ostromolja meg. A zsoltáros is ezt teszi, hiszen Uramnak szólítja, és az Istenével való őszinte, szívbéli bizodalommal teli beszélgetésben magától megnyugszik a lelke, és boldog, örömteli vallomásban elénekli nekünk: jót tett velem! Keressük mi is az Úrnál a lelki nyugalmunkat, és megtapasztalva megnyugtató hatalmát, ne felejtsük el tovább adni örömünket. Ámen.
Simon Attila
tamásváraljai lelkipásztor