„Mit használ vérem, ha sírba szállok? Dicsér-e téged a por; hirdeti-é igazságodat?”
Zsolt 30, 10
A 30. Zsoltár templomszentelési ének, ugyanakkor a templomban elmondott bizonyságtétel is. A zsoltáros hálát ad Istennek azért, mert kiemelte őt a bajból, siralmát vígságra fordította, leoldozta gyászruháját, körülvette őt. Érdekes az, hogy a hálaadás közben, a fenti versben, felidézi azt, hogy mit mondott a szenvedés közepette.
1. Furcsán, már-már szemtelenül érvel a szentíró. Azt mondja Istennek, hogy: ha meghal, nem tudja Őt dicsérni, de ha meggyógyul megígéri, hogy ahol csak lehet továbbadja az örömhírt Nem tiszteletlenség ez a mondat Istennel szemben, sőt inkább a beteg ember őszintesége, és komoly ígérete, amit később a zsoltáros be is tart. Mi betartjuk Istennek tett ígéreteinket, amit akkor tettünk, amikor bajban voltunk?
2. Ott a sírban, a halál gyomrában, a Seolban, már valóban minden KÉSŐ. A porrá lett ember már nem eszköz Isten kezében, nem hirdeti az Ő igazságát, nem dicséri Őt. Sőt érte is már hiába könyörgünk, az Ige szerint, nem lehet a Mennyországba imádkozni. De, ha ezt most olvasod, neked MÉG NEM KÉSŐ rendezned a kapcsolatodat Istennel és embertársaiddal. Neked még hálát lehet adnod ezért a napért, azért is ha nem úgy sikerül, ahogy te szeretnéd, de te szeresd az Istent, mert akkor ma is minden, még a rossz is, a javadra lesz. (Róma 8, 28)
Ámen!
Rácz Ervin,
Erdőd