Forrás: www.sandorhomok.refszatmar.eu
Alapige: 1Thessz 4,13-18
Az októberi hónap református szemszögből nagyon fontos, hiszen október 31-én a reformáció kezdetét ünnepeljük. De ennek a hónapnak az utolsó napjai, nemcsak a református, hanem minden keresztyén embernek szívét meghatja. Kimegyünk a temetőkbe, szeretteink sírját letisztogatjuk, koszorúkat viszünk azokra, gyertyákat helyezünk el a síron, és amikor eljön a halottak napja, akkor kimegyünk a sírokhoz és emlékezünk szüleinkre, gyermekeinkre.
És ilyenkor annyi minden úgy felelevenedik az emberben. Mindenek előtt próbáljuk felidézni elköltözött szeretteink arcvonásait, és amikor esetleg azt érzékeljük, hogy arcuk már csak elmosódva jelenik meg lelki szemeink előtt, akkor elszomorodunk. Majd felelevenítjük a jellemvonásaikat: hogyan beszéltek, hogyan mozogtak, milyen érzések határozták meg életüket. És minden bizonnyal az is eszünkbe jut, hogy milyen nagy mérhetetlen fájdalom uralkodott el rajtunk akkor, amikor szembesülnünk kellett azzal, hogy többet már nem lesz kinek a kezét megfogni, nem lesz kit átölelni, nem lesz kihez szólni.
És ahogy így az emlékeinkbe elmerülünk egy adott ponton feltesszük azt az örökös kérdést, hogy vajon feltámad? Vajon fel fog támadni? Vajon most hol van? Ehhez hasonló kérdéseket tettek fel Timóthesunak is a thesszalonikai gyülekezet tagjai közül sokan. Pál apostol hozzájuk is elérkezett, és tanítani kezdte őket, akkor ő a hangsúlyt az Úr eljövetelére helyezte, és ezért a pogányokból lett keresztyéneknek kétségeik támadtak a feltámadással kapcsolatban. Mert Pál tanításában a parusia az nagyon közeli volt, így nem tudták, hogy addig, amíg bekövetkezik a feltámadás, addig az elhunytakkal mi lesz.
És ez a kérdés minket is foglalkoztat. A mai felolvasott Igénk erre akar választ adni.
Először Pál egy téves felfogást szeretne kijavítani. Tudniillik a kor misztériumvallásai – bizonyára Thessalonikában is – a halhatatlansághoz vezető titkos utat keresték és ígérték. Úgy gondolom, hogy ezek a misztériumvallások már modernebb öltözetett vettek fel, e lényegében ugyan azt mondják: csatlakozz hozzánk, mert ez a közösség felfedezett valamit, ami segít abban, hogy örökké élj. Vagy ha ezt így nem is mondják ki, de ott van az, hogy rajtunk keresztül minden bizonnyal fel fogsz támadni, és örökké élni fogsz. Eszembe jut egy televíziós közvetítés, mely arról szólt, hogy Amerikában létrejött egy szekta, melynek a vezetője nagyon jó előadó képességgel rendelkezet, és több tíz emberrel elhitette azt, hogyha önként vállalják a halált – vagyis beadnak nekik egy injekciót – akkor még aznap együtt lehetnek szeretteikkel. Na de ki adta be az injekciót? Hát a szekta alapítója, és azzal magyarázta, hogy miért marad ő az utolsó, és majd beadja magának is a szert, mert a Bibliába le van írva, hogy más életére ne törj, mert aki így tesz, az méltó a gyehennára. És ő meg önként felvállalja ezt, hogy a többiek a mennybe kerüljenek. Igen ám, de magának mégsem adta be, hanem életben maradt, és a többiek minden vagyonát megszerezte.
Ez lenne a hallhatatlansághoz, vagy az örök életre vezető megoldás. A pogányság egészére érvényes volt Pál apostol jellemzése: „…nincsen reménységük” (13). Az antik pogányság hangulatát jól kifejezik például Catullus költői sorai: „A napok lenyugodhatnak és felkelhetnek. De ha rövid életünk egyszer lehanyatlik, csak az aluvás megszakítatlan éjszakája marad”. Így az a képes kifejezés, hogy a meg haltak „alusznak”, magában véve még nem vigasztalás; a halált az akkor élő pogányok is gyakran alváshoz szokták hasonlítani. A vigasztalás Jézus Krisztus halálában és feltámadásában van. Ez a garanciája annak, hogy „az Isten is előhozza azokat, akik elaludták, a Jézus által és vele együtt.” Ezért mondja nagy nyugodtsággal Pál, hogy nem bánkódjatok az elhunytakért, mert Krisztus értük és értünk is meghald, de megmutatta az örök emberiségnek azt, hogy a halál után van élet Isten akaratából.
Talán többen vannak még olyanok, akik nem elégednek meg ennyivel, ezért második gondolatként a hit erejére figyeljünk oda. De mindenek előtt vegyük a jelen helyzetet: itt vagyok a temetőben a sírok mellett megállva. Itt van a sírhant, vagy a kripta és jelét nem látom annak, hogy megmozdulna valami és valaki kikelne a sírból! Valahogy ezt a helyzetet nem tudjuk összeegyeztetni azzal, amire az apostol így figyelmeztet: „Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen az Isten előhozza azokat…”
És itt a hangsúly HA HISZÜNKön van. Hinni abban, ami nem a mi szemünk láttára ment végbe az nagy dolog világunkban, mert arra lehet, hogy a naiv jelzőt fogják mondani. És most itt, ebben a pillanatban Isten felénk intézett kérdése ugyan ez: hiszed-e azt, hogy van feltámadás? Hiszed-e azt, hogy Jézus megjárta a poklokat, szenvedett, és harmadban a sírban lévő angyal az asszonyoktól azt kéri: Miért keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt, mert feltámadott! Hiszed-e ezt? Ha nem, akkor a temetőjárásod nagyon üres és reménytelen lesz. Eljössz, és tétlenül szemléled, hogy hozzátartozódat belehelyezted valamikor a sírba, de onnan már nincs kiút. De ha hiszel, akkor azt mondja az apostol, hogy az Úrnak az angyala majd elfog jönni, és riadót fúj és akkor mindenki tudni fogja azt, hogy itt az idő, és az Úr elébe kell állni.
Ha figyeltünk az igére, akkor észre kell azt vegyük, hogy nem úgy fogalmazott az apostol, hogy jön az angyal és riadót fúj és ezek után a menybe kerülünk, hanem azt mondja, hogy az Úr elé kell állnunk. Ott vagyunk a menyben, de még nem teljes valójában. Mert az Úr előtti megállás az számon adás és kérés pillanata. Hogyan élt szeretted és hogyan éltél te? Mi volt számunkra a fontos? Milyen értékrend szerint éltünk? Ezekre ott az Úr előtt feleletet kell adni.
Így folytatja Pál, hogy ekképpen mindenkor az Úrral leszünk. És az az ekképpen arra vonatkozik, ha hiszünk Krisztusban, akkor örökké az Úrral leszünk.
Lehet, hogy most amikor ezeket halljuk, akkor elkezdünk azon töprengeni, hogy vajon akinek a sírja felett megálltam hitt-e? Szerette-e az Urat? Az Ő akarata szerint élt-e? És próbálunk válaszolni és a válaszainkat úgy alakítani, hogy igaz, hogy voltak hibái, de nem volt annyira rossz, annyira elvetemült ember, mert voltak nála még bűnösebbek. Nem a mi dolgunk ítélni. Ez csak Isten fennhatósága alá tartozik! Így nem is szabad ilyen kérdés megfogalmazódjanak szívünkbe.
Végezetül két fontos dolgot szeretnék elmondani: az elhunytakra nézve azt kell tudnunk és hinnünk, hogy ha hitt rendíthetetlenül az Úrban, akkor az angyal riadó kürtszava neki is jelezni fog. A másik fontos dolog: minden embert az Úr Isten megajándékozott szabad akarattal. Az elődök, mi magunk, és a mi gyermekeink, eldöntötték, el kell döntsük, és el fogják dönteni, hogy hisznek e Krisztus áldozatában. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen az Isten előhozza azokat…” – majd minket is, de ha tagadunk, és taszítunk, akkor örök álomban részesülünk.
De mivel úgy gondolom, hogy minden ember élni szeretne, és nem csak itt e világban, hanem a mennyei országban ezért, kérünk benneteket, hogy hiteteket jöjjetek erősíteni azokon az istentiszteleteken, bibliaórákon, ifjúsági, és vallásórákon, melyet az Úr elkészít nekünk nagy szeretettel, alkalomról, alkalomra. Ámen